Egyre rosszabbak lettek a házasságok, és a fiatalok, szüleik, és ismerőseik rossz példáját látva - sokszor szenvedő alanyként -, lázadni kezdtek.Lázadtak mindennel, a ruháikkal, a hajukkal, amit a kor akkori divatja szerint értelmetlenül rövidre kellett volna nyíratni, az ékszereikkel, a viselkedésükkel, a zenéjükkel. Erre a spontán lázadásra aztán természetesen elég gyorsan ráépült egy üzletág, de először ez lázadás volt a konvenciók ellen. Az értelmetlen hazug skatulyák ellen.
A fiatalok észrevették, hogy a dolgok változnak körülöttük, és azzal, ha belemerevednek a szokásokba, nem lehet konzerválni a konvenciókat, mert a változásnak az a természete, hogy nem hagyja magát konzerválni. Hát meghúzták a „kilógó szálat", és az azonnal foszlani kezdett.
Felbomlott minden. Teret hódított a szabad szerelem, s a füves cigik hatására egy minőségében más világot kezdtek megtapasztalni, ahol mindent szabad, ahol nem uralkodnak konvenciók, szabályok, ahol minden egyénre szabott. Ezt megtehették volna drogok nélkül is, de az eseményeket figyelemmel kísérő gonosz varázslók, siettek a kezükbe nyomni valami kábítószert, nehogy felfedezzék a lélek szabadságának örömét, mert, aki ezt megteszi, soha többé nem szorítható kordába. Mivel a lelkükben szabad emberek nem szoríthatóak kiszolgáltatottságtól bűzlő keretek közé, ezért függővé kellett tenni egy egész generációt, nehogy egyszerre ébredjen magamagára, mert az a politikai és gazdasági hatalmon lévők számára végveszélyt jelentett volna. Akit viszont függővé tettek, az kiszolgáltatottá vált fizikailag, anyagilag egyaránt, és ezzel együtt manipulálhatóvá is.
Ahogy teltek az évek, a zene valamiért egyre hangosabb lett. A parkbeli gitározást felváltotta a hordozható bömbölő magnó, a dallamokat, a decibel. Már nem lehetett beszélgetni az asztaloknál, sőt tánc közben sem, mert mindent, és mindenkit elsöpört az egyre növekvő hangerő. Egész iparág nőtte ki magát a semmiből, hogy kommunikáció képtelenné tegye a szórakozni vágyó fiatalságot. Drogfüggő, és gátlástalan figurákat emeltek piedesztára, szex szimbólumként, és példaképként, tudván, hogy a gyerekek, akik szellemi vezetőre áhítoznak az egyre hitetlenebbé, és hiteltelenebbé váló korban, ha sokszor tálalják nekik sztárként, egy idő után elfogadják, és követendő példának fogják tartani.
Ezeknek a „zenészeknek" természetesen nem voltak párkapcsolataik, legfeljebb botrányaik, és szexuális tévelygéseik. Amitől régen, egy magára valamit adó családanya minimum elájult volna, arra manapság már vállat sem von. Mindent szabad, minden megengedett, sőt annak az ellenkezője is. A szexuális forradalom úgy söpört át Európán és Amerikán, mint egy tornádó. Divatba jött a válás, sőt az élettársi kapcsolat, az összeköltözés, és persze az ezt követő szétköltözés. Senki nem nézte le többé a leányanyákat, nem sújtotta őket népharag, áldozatkész, gyermeküket egyedül nevelő nők lettek belőlük a társadalom szemében. Nagy változás ez a cemendéhez, kapcarongyhoz képest. A lakáshoz jutás egyik legegyszerűbb módja lett gyorsan férjhez menni, szülni legalább egy gyereket, majd gyorsan elválni, lakás gyerek marad, férj megy. Fizikai síkon történt minden, gyorsan, szinte követhetetlen tempóban, és mindenki érezte, hogy valami nem úgy működik, ahogy kellene. A párok megismerkedtek, már össze is költöztek, és mire fellélegezhetett volna a család, hogy na, révbe értek a gyerekek, már nem is köszöntek egymásnak az utcán. Persze mindenki vádolt mindenkit. A férfiak a nőket, a nők a férfiakat. Szokás szerint bűnbakokat kerestek, ahelyett, hogy a jelenség való okával foglalkoztak volna.
Az elidegenedés - mert ezzé vált a szeretet - általános tünet, és szinte mindenkit sújt. Főleg a városokban. Minél nagyobb egy város, annál jobban el lehet benne tűnni észrevétlenül, de annál kevésbé lehet igazi párra lelni ebben a nagy, konzerv magányban. Ismerkedni közösségekben lehet, de ahhoz közösségek kellenek. Egy csomó, valamilyen érdekből összeterelt ember nem közösség. A közösség azt jelenti, hogy együtt gondolkodnak, összetartoznak, szeretik egymást, és egyfelé húzzák a szekeret. Gondoljunk egy erdei életközösségre. Valamiért fel sem merül bennünk, hogy a gomba, egyszer csak földhöz csapja a kalapját, és üvölteni kezd, hogy nem igazság, hogy a fák magasak, és nekik több joguk van a napfényhez, mint neki, és majd ő tesz róla, hogy ne így legyen. Ezen lehet nevetni, de mi naponta ugyanilyen nevetséges dolgokat akarunk megvalósítani, ahelyett, hogy a feladatunkra koncentrálnánk, amiért a Földre születtünk.
A butaság korlátlan, miként a tudás is, mégis szívesebben időzünk a butaság börtönében.
