Bakancslistája a legtöbb embernek van, köztük nekem is, és nem olyan rég az egyik legextrémebb tételt húzhattam ki a róla: a tandemugrást. Pontosan mi vesz rá egy embert arra, hogy kiugorjon egy repülőből több ezer méter magasan? Miért élvezzük annyira az extrém sportokat? És mire számíthat az, aki kipróbálná az ejtőernyős ugrást?
Világéletemben inkább élménykereső embernek tartottam magam, bár nem mindig éltem ennek megfelelően. Szerencsére az utóbbi időben ez egyre inkább megváltozni látszik. Noha a tandemugrás mindig is érdekelt, a komolyabb elhatározás ezzel kapcsolatban először tavaly ősszel, egy jelentősebb magánéleti változást követően hasított belém. Pont a szezon végén, hiszen tandemugrani áprilistól októberig lehet… Ugyan néhány hónapot vártam az ugrásra, a lelkesedésem ez idő alatt egy csöppet sem apadt, sőt, közben akadt egy társam is, akivel közösen élhettük át az élményt.
Összetört szív ellen extrém élmények
Néha az élet dobál elénk olyan labdákat, amelyekkel jócskán kikerülünk a komfortzónánkból és az ismerős biztonságból. Lehet ez egy szakítás, egy szerettünk elvesztése vagy akár egy munkahelyváltás. A pszichológusi munkám során azt már eddig is tapasztaltam a klienseimnél, hogy ha van egy nagyobb váltás az életükben, akkor az néha egészen látványos módon is érvényre jut. Ha már így is, úgy is ki lettünk dobva a kényelmes komfortból, a legtöbb ember ilyenkor kapva kap az alkalmon, és még tovább tágítja azt a bizonyos zónát. Sokan ilyenkor újítják meg teljesen a külsejüket, elmennek egy világ körüli útra, vagy kipróbálnak egy extrém élményt.
Ennek több oka is van. Az egyik, hogy előfordul, hogy az életünkben bekövetkező történések szinte alig vagy egyáltalán nem rajtunk múlnak. Viszont az már, hogy hogyan próbálunk ezeken felülemelkedni, már nagyon is. Lényegében visszaszerezzük a kontrollt. Másrészt pedig, az olyan extrém élményekkel mint a tandemugrás vagy a sziklamászás, egészséges módon vezethetjük le a változások okozta stresszt.
Miért szeretjük annyira az extrém sportokat?
Persze az extrém sportokat nem csak egy magánéleti krízist követően érdemes kipróbálnunk. Rengeteg ember űzi ezt hobbiként vagy akár hivatásszerűen. De mi vesz rá minket arra, hogy szembemenjünk az egyik legalapvetőbb ösztönünkkel, és kivessük magunkat a nagy semmibe egy repülőgépből? Erre több válasza is van a tudománynak.
A tandemugrást megelőzően, alatt és követően is jelentős érzelmi koktél és hormonfröccs szabadul fel bennünk. Az adrenalinnak köszönhetően átjár minket a természetes izgatottság és kíváncsiság, ami egy felfokozott állapotot eredményez. Az ugrás végeztével pedig megélhetjük annak a hatalmas stressznek a feloldódását, ami lehet, hogy már napok óta emésztett minket. Nem utolsósorban pedig büszkeséggel és jóleső elégedettséggel tölthet el, hogy megcsináltuk az ugrást.
Az extrém sportolók nem egyszerűen kockázatkeresők és adrenalinfüggők
A legtöbb embernek valószínűleg nem jutna eszébe kiugrani egy repülőből, de mégis vannak olyanok, akiknek hatalmas vágyuk legalább egyszer megtapasztalni. Őket felelőtlennek és öngyilkosjelölteknek is címkézhetnénk, de az a helyzet, hogy ha valaki ilyen sportokat űz, jobban ott kell lennie fejben és erőnlétben ezekben a helyzetekben, mint bármikor máskor.
Hiszen ahogy a Millennium Tandem Team ejtőernyőseitől testközelből is megtapasztalhattam, ezt az élményt nem az teszi igazán különlegessé, hogy kikerül a kezünkből a kontroll, hanem az, hogy nagyon is képesek vagyunk uralni a bizonytalanságot és a veszélyt, miközben a saját határainkat tágítjuk. Szerintem önismereti szempontból sem utolsó kipróbálni egyszer-egyszer egy extrémebb élményt, hiszen ilyenkor olyan arcunkat fedezhetjük fel, amelyet a munkahelyünk vagy az otthonunk kényelmében nem igazán van lehetőségünk meglátni.
„Hogy telt a hétvégéd? Áh, csak kiugrottam egy repülőből.”
Persze a tandemugrás nem csak egyszerűen azt jelenti, hogy kiugrunk egy repülőből, előtte elég komoly felszerelést és tájékoztatást is kap az ember. Amint kiérünk a reptérre, az utcai viseletet tandemugrószettre cseréljük, ami nyáron egy pólóból és egy speciális nadrágból áll (a pólót egyébként meg is lehet tartani). Erre a szettre jön rá a heveder, illetve kapunk egy kevésbé előnyös, ámbár annál hasznosabb szemüveget, ami a szabadesés közben védi a szemünket.
A csapat tényleg profi és nagyon kedves, mindenről részletesen tájékoztatnak, így ezen a ponton a kezdeti idegességet és félelmet már felváltja a jóleső izgatottság érzése. Lányoknak érdemes összefogni a hajukat az ugrás előtt, bár tapasztalatból mondom, hogy így is olyan csomók és gubancok keletkezhetnek benne, amit még egy egyhetes fesztivál után sem láttunk. Mondjuk, kb. 200 km/órás sebességgel történő zuhanás alatt nem is tudom, mit vár az ember lánya.
Az előkészületek után kezdődik a felszállás. Egyéni ugrás esetén 3500, páros esetén 4000 méter magasra. A repülőút egyébként egész kellemes, lehet gyönyörködni a tájban, és ahogy zsugorodnak az épületek és az autók, az embernek a 25 perces út alatt bőven van lehetősége még néhányszor feltennie magának a kérdést, hogy „mi a fenére is vállalkozott”.
Ahogy már az eligazítás során Péter, a tandemugró pilótám jelezte, az a pillanat, amikor a magasban hirtelen kinyílik a repülő ajtaja, az egyik legintenzívebb élmény. És igen, ezen a ponton nemcsak a hűvös levegő csap arcon, hanem az izgalom és a félelem maximális szintje is. De hát innen nincs visszaút, csak előre.
A gépből való kiugrást kb. 1 perc szabadesés követi, ami nagyjából olyan érzés, mintha beletettek volna egy régi Hajdú mosógép centrifugájába. 1500 méteres magasságban nyílik ki az ejtőernyő, amely a szabadesés felfokozott állapotából kicsit visszarántja az embert a józan valóságba. Az ejtőernyőzés során van idő és lehetőség gyönyörködni a tájban, és élvezni a repülés nyújtotta szabadságérzést.
A földet érés sokkal kevésbé rázós, mint számítottam rá. Szinte semmivel sem másabb érzés, mint ha csak 20 centiről huppantam volna le egy kanapéra. Amint újra a talajt éri a lábunk, jön a felocsúdás, megspékelve még egy adag adrenalinnal, és egyben elönt az érzés, hogy „ez az, megcsináltuk”. Egy kicsit megint túlhaladtunk a határainkon, túlhaladtunk önmagunkon.
A tandemugrás feldolgozására nekem személy szerint szükségem volt kb. fél órára még a repülőtéren, hiszen olyan gyorsan történt minden, hogy sem az elmém, sem a testem nem tudott erre olyan sebességgel reagálni, mint ahogyan zuhantam. Szerencsére, ha kérünk fotókat és videót, nagyjából annyi idő alatt készül el, amíg kicsit fel tudunk lélegezni az ugrás hatása alól. Az biztos, hogy ez egy olyan élmény, amit szerintem senki sem felejt el, amíg él, de a fotókkal és a videóval tényleg örök emlék maradhat mindenkinek.
Azt mondják, gyakran előfordul, hogy az első tandemugrás nem feltétlenül az utolsó is egyben, hanem akár egy új szenvedély vagy rendszeres hobbi kezdete. Ha ez nem is törvényszerűen van így, én mindenkinek bátran ajánlom, hogy az életében legalább egyszer tapasztalja meg a flow és a szabadság magával ragadó élményét a tandemugráson keresztül! Nem fogja megbánni.
