szép ernő

A Margitsziget egyik állandó lakója volt. Pályatársa, Hunyady Sándor szerint szinte hozzátartozott a Szigethez, ahol kék kabátban és fehér nadrágban ücsörgött a Palatinus Szálló éttermében: „A pincérek hosszú lánca, mint örökséget adja kézről kézre szokásait, amelyek közé olyan furcsaságok tartoznak, hogy például száraz kenyeret szeret enni.”

Szép Ernő (azaz akkor még Schön Ezékiel) 19 éves korában érkezett Budapestre, azzal a céllal, hogy hírlapíró lesz. Gyermekéveit a Máramaros megyei Huszton és Hajdúszoboszlón töltötte, falusi néptanító fiaként. Középiskolába Debrecenben és Mezőtúron járt, de az érettségit végül nem tette le, inkább a versírásra koncentrált. 18 éves korában jelent meg első verseskötete, Budapestre költözése után pedig a századelő bohém élete őt is mágnesként vonzotta.

Gyermeki lélek

A Hét, a Budapesti Napló, majd Az Est és Az Újság munkatársaként dolgozott, a szerkesztőség és a kávéház volt az otthona. Bár sokszor esett szerelembe – egy ízben még Szentpétervárra is elutazott választottja után! –, sosem nősült meg. Népszerű színpadi szerző és sokak által olvasott, szeretett költő volt, akit az Énekeskönyv megjelenése (1912) után az irodalmi élet is befogadott: Ady például „édes, jó poétának” nevezte. Jó barátságban volt Molnár Ferenccel, és Kosztolányi is elismerő szavakkal írt róla: „Szép Ernő az aszfalton, a kávéházban, a villamosban, a jelen fakónak hitt díszletei között is az örökkévaló dolgokat látja.” Mások inkább gyermetegnek tartották, alighanem Gyermekjáték című, talán a mai napig legismertebb versének köszönhetően:

Mikor én kis fiú voltam,
Kis lovon nem lovagoltam,
Nem volt nékem ponnilovam,
Ponnilovam,
Ponnilovam,
Pedig de szép mikor rohan.

Tévednénk azonban, ha Szép Ernőt afféle álnaiv poétának gondolnánk: a részvét, az együttérzés, a magány, a teremtett világ minden mozzanata iránt érzett szeretet és a mulandóság fölött érzett fájdalom is átszövi a sorait. Ő maga is tiltakozott a beskatulyázás ellen:

„Bezártak ebbe a gyermekségbe, és én azóta ülök. Rokonszenves ez a beosztás, de nem több hízelgő tévedésnél”

– nyilatkozta 1936-ban. Békés természetét jól mutatja az az anekdota, hogy az első világháborúban, tisztté avatása után kardjába a Leben und leben lassen („Élni és élni hagyni”) jelmondatot vésette.

Sanzonok és színdarabok szerzője

A halk szavú, alacsony, szelíd, félénk fiatalember színdarabjai rendkívül népszerűnek számítottak a közönség körében, regényeinek megjelenése is mindig szenzációszámba ment. Verseket írt a kor híres színésznője, Medgyaszay Vilma számára, aki Szép Ernő kabaréjeleneteiben is szívesen játszott, az író pedig így emlékezett vissza rá: „A kedves emlékezetű Nagy Endre magyar kabaréjában pedig megjelent a függöny előtt Medgyaszay Vilma, akit Miminek becézett az ország, aki elbűvölte-bájolta művészeinket és közönségünket a Kárpátoktól az Adriáig. Az Ő varázsára, az Ő kedvéért írtuk a chansonokat.”

Megpróbáltatások a vészkorszakban

Zsidó származása miatt 1920-ban antiszemita hecckampány indult ellene, ekkor egy évre Bécsbe emigrált. Innen írta Krúdy Gyulának: „Azt sem értem, miért kell nekem szegénynek és zsidónak lennem, amikor egyiket se kértem, csak danolni akartam, míg élek.”

A harmincas években rendkívül sikeres szerzőnek számított, regényéből, a Lila ákácból zenés filmvígjáték is készült.

Hatvanéves volt, amikor 1944-ben a nyilasok kilakoltatták a margitszigeti szállodából, és egy csillagos házba száműzték, a Pozsonyi útra. Amikor öccsét a Dunába lőtték, a sajtó tévedésből az ő halálhírét keltette. A csillagos házból egy sáncásó csoportba került, a Veresegyház melletti Csomádra: katonai védőállások földmunkáit végeztették velük; majd egy téglagyárban várta társaival együtt a deportálást. Az odavezető utat gyalog tették meg, ám Szép Ernő még a rettenetes útról és körülményekről, az őt ért megalázástatásokról is a rá jellemző szemlélődéssel, játékossággal és finomsággal számol be Emberszag című regényében, amely a háború vége után az első megjelent könyvek egyike volt Magyarországon. Ebben például így ír a sárga csillagról: „Magam nem jártam ki a házból, nem volt kedvem csillagosan sétálni. Csak kéthetenkint mentem át a szemben való fodrászhoz nyiratkozni meg a manikűrös kisasszony elé ülni.

Azt hittem áprilisba, mikor felvarratták a csillagot, azt hittem beléhalok a megjegyzett állattá, tárggyá való degradálásba.

Nem, nem fogják rajtam a csillagot látni. Ott a Thököly-úton áthivattam még a fodrászt meg a manikűrös leányt; az utcára ki nem léptem; annak a háznak kertje is volt, ott sétáltam egy-egy órát reggel meg este.”

"Szép Ernő – voltam"

A költő, svéd menlevelének köszönhetően, túlélte a háborút, ám a megpróbáltatások után már csak így mutatkozott be: „Szép Ernő – voltam.” Szegénységben, nélkülözésben élt, a háború utáni új világrend már nem kívánta azt a fajta finomságot, eleganciát és humanizmust, amely az ő sajátja volt; halk hangját pedig elnyomta a jelszavak harsogása. 1953-ban halt meg, 39 évvel azután, hogy papírra vetette a Margitsziget című verse záró sorait:

És a part kocsiútján
Sötét hintó futott el
Úr, asszony ültek benne
S kék volt az ég fölöttük,
Oly kék volt, nem tudom, kék.
Ültem, hallgattam, néztem
És az jutott eszembe
Hogy egyszer meghalok majd
S többé sohasem élek.

(Borítókép: A New York kávéház terasza 1915-ben, az asztalnál Emőd Tamás, Szép Ernő (középen) és Heltai Jenő írók. Forrás: Fortepan / Országos Széchényi Könyvtár.)

Ha olvasnál még irodalmi témában, ezt a cikket ajánljuk.