Tényleg egy pofon vezetett az Ady és Léda közti végleges szakításhoz? Hová menekült Ady a sértett Léda elől? Cikkünkben az Elbocsátó, szép üzenet című vers keletkezési körülményeit vizsgáljuk.
1912-ben már kilenc éve tartott a „héja-nász”, a se veled-se nélküled kapcsolat Ady és Diósi Ödönné Brüll Adél, azaz Léda között. „Ez az utolsó Párisban töltött néhány hét igazolta, hogy három, ilyen rossz idegzetű lény, mint mi, nem élhetünk együtt" – írta a költő utolsó előtti, 1911-es párizsi útja után. Bár még 1911 májusában utoljára kiutazott a Diósi-házaspárhoz, a felismerés minden bizonnyal folyamatosan foglalkoztatta: 1911 végén és 1912 elején írott verseiben többször is előkerül a szakítás gondolata. „Akarsz-e szerelem után szeretni / S egy-két téli rózsát az arcomba vetni?” – tette fel a kérdést A legszebb Este című versében 1912 januárjában. „Akarnál még lenni, hogyha varázst oldok, / Régi, vágyó, tűrő, szegény, dacos boldog?” – folytatta a faggatózást. A szakítás gondolata jelenik meg Áldásadás a vonaton című költeményében is: „Áldva, csöndben, békén, / Emlékkel és csókkal/ Akarlak elhagyni”.
„azt találnám hinni, hogy el vagyok hagyva egészen”
Brüll Adél természetesen érezte Ady távolodását. A verseket is olvasta: A legszebb Este a Nyugat 1912. január 16-i számában jelent meg; Adél január 22-én hosszú, kissé számonkérő hangvételű levelet írt Adynak. „Adym édes, drága egyetlen, nagy idők óta nem írtam neked, édesem, sőt már nem is akartam írni, és lám, jól éreztem, mert hisz csak nem is hiányzott levelem neked. (…) Oly nagy elidegenedést észlelek részedről, hogy ki sem mondhatom, és akkor igazán nevetséges közöttünk minden levélváltás is. (…) Sem bajaid[ban], sem örömeidben nem engedsz részt vennem, s úgy érzem, egészen el akarsz távolítani magad mellől. Édesem, drágám, már én ezt sem bánom, még ez is jobb a magadhoz ráncigálás[nál] és az ismét eldobásnál. (…)
Nem hívlak, és arra sem kérlek, hogy írjál nekem. Ha jobb és szebb neked ott, maradjál. Talán, ha akarnék, én is találhatnék még egyik-másik kis örömet az életben, főleg, ha az ember va banque-ot játszik, és nincs már mit várnia senkire, semmire – akad ilyen is. Nem fenyegetlek, mint te biztosan mondanád, szinte hallom, csak figyelmeztetlek, hogy egy asszonyt vagy elhagyják egészen, és nem hagyják hosszú hónapokon át egyedül, főleg egy ilyen életmódban, aminőt én viszek, és talán egy furcsa percemben, ha így még soká tart, azt találnám hinni, hogy el vagyok hagyva egészen, és azt teszem, amit éppen a pillanat magával hoz.(…) Tehát tőled függ minden.”
„Higgyen végtelen szerelmemben”
Ady január 27-én táviratban válaszolt. Nem beszélt kételyeiről, vívódásairól, éppen ellenkezőleg: „Ha egészségem engedné, nyomban kiutaznék; sietni fogok azonban. (…) Megőrjít fenyegetéseivel. Nekünk most kivételesen vigyáznunk kell egymás életére. Higgyen végtelen szerelmemben, gondoljon testvéreire, még elérhető, könnyelmű eljátszást nem érdemlő boldogságunkra. Mihelyest mehetek, rohanok magához. Addig okvetlenül, igazán hosszan, mindenről írok. Milliószor csókolja, kívánja, kéri Ady.” A következő, egyben utolsó (fennmaradt) levél a házaspárnak szól; ebben Ady arról számol be, hogy „agyonnyomott, de mégis útra kész” állapotban van; s reményét fejezi ki, hogy „az Adél könyvét”, azaz új verseskötetét, A menekülő Életet „pár nap múlva posta nélkül, személyesen” viheti el.
A szakítás – és ami megelőzte
Ebből azonban nem lett semmi. Az új kötet megjelent (benne a legutolsó Léda-versek a beszédes című Asszony és temető ciklusban sorolva), Ady azonban idegösszeomlást kapott.
1912 februárjának közepén öccse, Ady Lajos és Léda húga, Brüll Berta biztatására bevonult a Városmajor Szanatóriumba, ahol négy hetet töltött el.
Nem ez volt a költő első szanatóriumi tartózkodása, s nem is az utolsó: ismerősei, családtagjai, barátai időről időre gyógykúrákra küldték, hogy betegségtől és izgalmaktól megviselt idegrendszerét kisimítsák a gyógyintézet által kínált kúrák – no meg azért is, hogy mérsékeljék alkohol- és nikotinfüggőségét. „Teljesen magatehetetlenül, már dadogni se tudott, csak ült és vigyorogva bámult” – idézte fel Ady ekkori állapotát később Brüll Berta.
„Mint minden alkalommal: az intézeti gyógykezelés ő nála csodát művel s alig tölt néhány hetet a szanatóriumban, a kitavaszodással együtt visszatér egészsége”
– írta erről az időszakról Ady Lajosné (azaz valójában Dénes Zsófia) Az ismeretlen Ady című visszaemlékezésében. A költő barátja, Bölöni György is hasonló javulásról számolt be: „Bandi jól érzi magát a szanatóriumban. (…) Hízik, jól érzi magát. Fél Léda asszonytól, aki – állítólag – tegnap megérkezett.”
Léda 1912. március 13-án valóban Budapestre jött, ezután a féltékenységi jelenetek nap mint nap megismétlődtek. Léda leginkább egy aradi asszonyra, Bisztriczky Józsefnére volt féltékeny, akivel Ady a szanatóriumi napok alatt megismerkedett, Ady pedig egy pesti bank ügyészére. Egy hónap múlva, 1912. április 16-án megjelent a Nyugatban a szakítás első verse, a Valaki útravált belőlünk:
Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sujtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, lángtalan.
Az utolsó, 1912. májusi napok krónikájára Brüll Berta így emlékezett vissza: „ Néhány napig összejöttek nálam, igen barátságosan elbeszélgettek, s majdnem mindig együtt távoztak. Egy este, mikor ismét együtt voltunk, Ady folyton hozzám jött, s egyre súgta a fülembe: Megcsal, biztosan tudom, megcsal. Én kértem, hogy ne súgdosson, de ő nem hagyta abba. Nekem az volt az érzésem, hogy szinte örül ennek, keresi az ürügyet a szakításra. Másnap délután Ady beállít. Lédával együtt volt a szobában, én a mellette levő szobában tartózkodtam, és egyszer csak hallom, hogy nagyon kiabálnak egymásra. Aztán Ady dühösen elmegy, és becsapja az ajtót. Kérdeztem Lédától, mi történt megint.
Léda azt mondja: Hallottad, veszekedtünk. Ő egy gorombaságot vágott az arcomba, én arcul ütöttem, és azt mondtam: Most már mehet. Ez történt.
(…) Utána Léda teljesen összeroppant, és egyfolytában csak sírt, beszélni sem lehetett vele.” Néhány nap múlva Léda visszautazott Párizsba.
A legkegyetlenebb szakítós vers
Valószínűleg ez a jelenet, a tettlegesség is hozzájárult ahhoz, hogy Ady megírja a magyar irodalom azóta is leghíresebb (és legkegyetlenebb) szakítós versét, az Elbocsátó, szép üzenet et, amelynek kezdő sorait minden, az irodalom iránt érdeklődő magyar olvasó ismeri:
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Az a bizonyos „varázs”, aminek feloldását már egy évvel korábban is emlegette, végleg megtört. A vers folytatásában a gőgös férfi a létező összes sértést és bántást hajdani imádottja fejéhez vágja, kevéssé elegáns módon. Nem térünk, nem térhetünk most ki a részletes elemzésre, de a hajdan imádott nő ebben a versben már csak „elhagyott némber”, „rég-hervadt virág”, aki hez már csak az „alázás” és a sajnál at érzelme fűződik. Mi több, a szakító fél legszívesebben a múltat is eltörölné: előkerülnek a „szerelmek, kiket mással szeretettem”, a hajdani lángolás immár „unott, régi csók”, ahol az elhagyottnak legfeljebb annyi marad, hogy „biztasd magad árván, szerelmesen, hogy te is voltál”. Végül verbális megsemmisítés történik: „régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”
Szanatóriumi szerelmek
A vers megírása után Ady – jó szokása szerint – szanatóriumba vonult. Valószínűleg tartott Adél haragjától, mert ismerőseinek meghagyta, hogy véletlenül se árulják el senkinek, hol tartózkodik: „én öcsémen, a Nyugat-on s a szanatóriumon kívül mindenki számára ismeretlen helyre utaztam” – írta szerkesztőjének, Osvát Ernőnek. Az ismeretlen hely valójában nem volt olyan titkos, hogy ne lehetett volna kikövetkeztetni: ismét a Városmajor Szanatóriumot választotta, majd tovább folytatta kalandjait: megismerkedett Machlup Henrikné Zwack Micivel, Böhm Arankával, majd Dénes Zsófiával, miközben élénk levelezést folytatott Boncza Bertával is. Brüll Adél mély depresszióba zuhant a szakítás után, Ady nevét nem lehetett többé szóba hozni előtte. (A cikk fő forrása Péter I. Zoltán Ady és Léda – Egy szerelem története című kötete. Borítókép: Székely Aladár / Wikimedia Commons.)
Ha érdekel, hogyan alakult Léda sorsa a továbbiakban, ezt a cikket ajánljuk.
