Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Június 11-én Hernádi Judittal és lányával, Tarján Zsófival beszélgetünk egy különleges esemény keretében a Corinthia Budapest hotelben.
A Dívány irodalmi estje előtt arról kérdeztük őket, hogyan hatott a hírnév kettejük kapcsolatára, milyen nehézségekkel szembesültek, és hogyan oldották meg ezeket együtt.
Mindketten művészek vagytok. Amikor ezt a pályát választottátok, felmerült bennetek, hogy ez nőként nehezebb lehet majd?
Tarján Zsófi (T.Zs.): Bennem nem. Én nekirohantam a falnak, aztán koppantam. Arra nem gondoltam, hogy nőként nehezebb érvényesülni, az viszont felmerült bennem, hogy Hernádi Judit lányaként nehezebb. Sok szempontból anyámhoz mérnek.
Milyen szempontból?
T. Zs.: Minden létező szempontból. Hogy elég tehetséges vagyok-e, a színpadi jelenlétem elegendő-e, elég okos és bátor vagyok-e. Azt tudjuk, hogy anya rendben van: bátor, okos és önazonos. Ő volt az egyik első, ha nem a legelső szabadúszó színésznő az országban, úgyhogy nekem volt mihez felnőni, úgy érzem.
Hogy érzed, sikerült?
T.Zs.: Nem tudom megmondani.
Hernádi Judit (H.J.): Sikerült. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy nem elfogultan mondom. Sajnos nem vagyok eléggé elfogult, ezt Zsófi tudja is.
Judit, benned felmerült-e a pályaválasztáskor, hogy a művészi lét nőként tele lehet kihívásokkal? Különösen abban az időszakban, amikor te elindultál.
H.J.: Az az elejétől kezdve egyértelmű volt, hogy a férfiakra nagyobb szükség van. Tovább maradnak a pályán, a drámairodalomban sokkal több szerepet írtak férfiaknak, mint nőknek. Egy nőnek kevesebb lehetősége van, főleg, ahogy idősebb lesz. De akkor ezt nem gondoltam végig.
A szüleid nem óvtak ettől?
H.J.: Dehogynem, és anno én is óvtam a Zsófit, mert úgy gondoltam, hogy mindkettőnk munkájában nehéz olyan sikert elérni, ami az embert boldoggá teszi. A szüleim természetesen mondták, hogy vannak biztosabb szakmák, de próbáljam meg, aztán meglátjuk. Úgyhogy megpróbáltam.
Voltak olyan skatulyák, amikbe eleve beletettek benneteket, és ki kellett törni ezekből?
T.Zs.: Az, hogy Hernádi Judit lánya vagyok, rettentő sokáig jelen volt az életemben, nem volt nevem. Mindig úgy jelentek meg a cikkek, hogy „Hernádi Judit lánya ezt csinálta vagy azt csinálta”. Amikor berobbantam a Balkan Fanatikkal vagy később a Honeybeasttel, akkor sem tudtak név szerint azonosítani, csak az anyámmal.
H.J.: Ez nekem jobban fájt. Sok mindentől visszatartott akkoriban.
Mitől például?
H.J.: Nem szerettem, amikor Zsófival együtt hívtak meg minket valahova, mert nem volt kiegyensúlyozott a helyzet. Most már ez rendben van, de egy darabig nem volt, és akkor ez engem zavart.
Menekültem azokból a helyzetekből, de csak azért, hogy Zsófi önmaga lehessen.
Soha nem tudtam volna neki elintézni semmit. Egyszer történt meg az, hogy a barátaimmal együtt voltunk, és az egyikük látta Zsófit rajzolni, de nem tudta, hogy ő az én lányom. Megtetszettek neki a rajzok, és megszervezett neki egy kiállítást. De én soha nem tudtam volna azt mondani, hogy „rendezz meg egy kiállítást a gyerekemnek”. Ebben a helyzetben is annak örültem, hogy őt látták meg.
T.Zs.: Sokszor gondolkodtam azon, hogy a "nepo baby" létnek milyen arcai vannak, én alapvetően két oldalát látom. A pozitív, amikor tanulhatsz a szülőktől, általuk tanulhatsz. Én elképesztőn sokat tanultam anyutól. De van egy negatív oldala is, amikor jóval többet kell letenni az asztalra ahhoz, hogy saját magadért ismerjenek el.
A művészvilágban ki kell érdemelni, hogy valakit szeressenek: egy zenekart, színészt vagy egy filmet a közönség tesz sikeressé. És egy művészgyereknek ezt a saját jogán elérni nehéz.
H.J.: Nekem nem voltak ilyen típusú gondjaim a szüleimmel. Akkor szembesültem hasonló helyzettel, amikor ugyanabba a gimnáziumba kerültem, ahova a nővérem. Ő nagyon okos volt, és jó matekos. Én is matektagozatra kerültem be, de én közel sem voltam olyan eszes, és nem voltam olyan jó matekos.
Játszottatok közösen darabban, és írtatok közösen könyvet. Ezek a művészi együttműködések hogyan alakultak?
H.J.: Terápiaként voltak jelen az életünkben szerintem, mert mindaz, amiről már beszéltünk, sok nehézséget okozott.
T.Zs.: Azt megbocsátod, ha más gyereke hülye, de hogyha a sajátod, azt nehezebb.
H.J.: Az élet, a sors hozta ezeket a lehetőségeket. Én egyiket sem akartam igazán, Zsófi jobban akarta őket, és én akkor nem álltam az útjába. Azt mondtam, ha ő azt szeretné, legyen egy színdarab, és legyünk benne, akkor legyen úgy. Nagy hatással volt mindkettőnkre.
T.Zs.: Az fontos, hogy mindkét lehetőség, a könyv is és a színdarab is kívülről jött. Mindkét esetben engem kerestek meg, és anyám ezért vállalta el, mert hozzám érkezett a megkeresés.
Zsófi, te is úgy látod, hogy ezek a művészi együttműködések terápiás jellegűek voltak?
T.Zs.: Abszolút, főleg a könyv. A színdarab törte meg a jeget, az nehezebb munka volt mindkettőnk számára, én még szakmailag felkészületlen voltam, de a darab hatására kezdtem el például zeneiskolába járni, a Kőbányai Zenei Stúdióba. Ott ismertem meg a Honeybeast billentyűsét is, úgyhogy a színdarabnak rengeteg mindent köszönhetek. Gyakorlatilag ott indult el az életem, vízválasztó volt. A könyv meg finomhangolás.
Mit értesz finomhangolás alatt?
T. Zs.: Azt, hogy a lelkünknek olyan részeit láttuk meg és gyógyítottuk a könyv megírása alatt, amiket addig nem. Az is lett a könyv címe, hogy Ne maradjon kettőnk között. Nagyon találó ez, mert tényleg nem maradtak titkok, elvarratlan szálak.
H.J.: Egy rakás olyan dolog volt, amiről nem is tudtam, hogy Zsófi hogy gondolkodik róluk, és szerintem ez fordítva is így volt. Furcsa egymásra csodálkozás volt az egész.
T.Zs.: Abszolút. Komoly, lélekboncolós pszichológiai munka. Nálam mélyebbre ment, mint bármilyen terápia.
Művészként inspiráljátok egymást?
T.Zs.: Persze. Engem anyu nagyon.
Mondanál példát?
T.Zs.: Fiatalon sokszor rajzoltam kalapos nőket. Azt hittem, hogy az én vagyok, de anyukám kivetülése volt.
H.J.: Én se vettem észre, egészen addig, amíg Heilig Gabi eljött arra a kiállításra, és azt mondta, mindegyik képen én vagyok.
T.Zs.: Sokszor azt is mondják, hogy úgy nézek, úgy hangsúlyozok, mint anyu, és szerintem a humora is átragadt. Az például nagyon érdekes volt, hogy egyszer egy utánzós műsorban engem utánoztak. De nem, Hernádi Juditot adta elő a kislány.
Nekem azt jó volt látni, hogy van abban Hernádi is, ahogy én a hőst előadom a színpadon, vagy ahogy a Honeybeastben jelen vagyok.
Judit, ez nálad is előfordult, hogy Zsófi valamilyen szempontból inspirál téged?
H.J.: Amikor megszületett a gyerekem, megváltozott az életem, és anyává váltam, ami nem könnyű feladat, és aztán már anyaként éltem az életemet. Egyszer előfordult, hogy egy önálló estem előtt, amiben végig beszéltem és énekeltem, sokat sírtam, és akkoriban nem tudtam, hogy utána nem lehet énekelni. Emlékszem, Zsófit hívtam fel, hogy tanácsot kérjek. Vagy amikor félek, hogy nem tudok jól belépni egy dalba, akkor elmondta, hogy csináljam. Amihez ő ért, abban segít nekem. Én is így teszek, ilyeneket mondok neki, hogy az első szó, az első mondat fontos. Tanulunk egymástól.
Címlapfotó: Nánási Pál
Az anya, ha művész című estünkre jegyeket ezen az oldalon vásárolhatsz.
