Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A történelemtanár, aki regénybe csomagolva meséli el a múlt és jelen hátborzongató összefüggéseit. Az író, aki az emberi lélek titkait kutatva tapintatosan rántja le a leplet mindarról, amit titkolni próbálnánk: hogy félünk, nem tudjuk, mi történik másnap, a következő órában.
A Németországban élő Bagó Tünde mindkét regényében a második világháborúnak egy olyan oldalát mutatja be, amiről ritkán beszélünk: azt, hogy a harcok sújtotta Németországban sem volt mindenki náci, nem mindenki osztotta Hitler nézeteit. Sőt. Túlélésről, megalkuvásról, a történetek megőrzéséről, és a kutatás szépségeiről beszélgettünk az íróval. Interjú.
Mennyit tudunk ma arról, hogy hogyan élték túl azok a háborút, akiket nem darált be a náci propagandagépezet? Ki lehetett ebből maradni?
Amit a kutatásaim alapján megtudtam, azt mutatja, hogy nagyon nehezen. Aki Németország területén élt, arra hatással volt a náci ideológia.
Tagadhatta, ellenállhatott, de így-vagy úgy befolyásolta az életét. Talán, ha olyan területen dolgozott, amely a hatalom szempontjából teljesen lényegtelen volt, akkor nagyobb esélye volt arra, hogy függetlenítse magát a mérgező hatásoktól.
Még ha nyugdíjas vagy gyerek volt, akkor sem tudott kimaradni abból, ami körülvette. A gyermekeknek – akár fiú, akár lány volt – részt kellett vennie a Hitlerjugendben vagy a lányoknak létrehozott úgynevezett BDM mozgalomban, amiben azt kellett csinálnia, amit meghatározott a politikai rendszer. Kiképzésekre jártak, táborokat tartottak számukra, ideológiai átképzésen estek át. Ezt csak agyban, lélekben lehetett ignorálni, de fizikálisan nem mutathatott senki ellenállást, ha nem akart összetűzésbe kerülni a hatóságokkal.
A megjelenő új regényed, A lámpagyújtogató háborús idősíkjában a főszereplők gyerekek. Az általad összegyűjtött rengeteg információ alapján, ők hogy élték túl ezt az agymosást, ha nem értettek egyet a rendszerrel?
Sajnos a háború előtt és alatt a gyerekek számára az volt a legnehezebb, hogy a hivatalos Hitlerjugend és BDM-eseményeken kívül nem találkozhattak máshol, mert akkor a hatalom nem tudta kontrollálni, hogy mivel foglalkoznak, miről beszélgetnek. Ezt egyes gyerekek megpróbálták kijátszani, és kisebb csapatokba verődve, eldugott helyeken találkoztak. Meglepően sokszor élesebben látták a helyzetet és tettek különbséget jó és rossz között, mint a felnőttek. Sajnos ellenpéldák is voltak.
Mi volt a helyzet a felnőttekkel?
Ha valaki munkahelyen dolgozott, mint ahogy az Ella háborúja című regényemben az orvos, Lukas vagy Ella, a restaurátor, akkor maradt az opportunizmus, a megalkuvás vagy a hallgatás, elfojtás, bezárkózás, miközben nem értett egyet semmivel. Mindkettő felőrli az embert.
Az egyet nem értés elfojtását mutattam be Ella alakján keresztül: a nő számára pszichés problémákat okoz, hogy olyan rendszerben kell élnie, amivel nem ért egyet, nem nyilváníthat véleményt. Értelmiségiként a szellemi élet teljes átideologizálásától is szenved.
A háború előtt és alatt a kulturális intézmények csak annyira működhettek, amennyire kiszolgálták a náci ideológiát. Kizárólag a hatalom által jóváhagyott filmeket vetíthették a moziban, ilyen darabok kerülhettek színpadra és a megjelenő, olvasható könyveknek is listája volt. Ezzel szemben, ha egy orvost veszünk alapul, mint amilyen Lukas a regényemben, neki dolgoznia kell a kórházban. Ő valamennyire függetlenítheti magát szakmailag, ugyanakkor zsarolható a rendszer által. Számára csak az opportunizmus marad, mert ha hangot ad a véleményének, akkor jobb esetben a frontra viszik, rosszabb esetben munkatáborba. Számos kórházban nem láthattak el mindenkit az orvosok, a betegeket rangsorolni kellett származás és vallási hovatartozás miatt, ez pedig szembemegy az orvosi esküvel és lelkiismereti kérdést okoz.
Más szakmák is érintetté váltak ilyen értelemben?
Ugyanez igaz a tanárokra, akiknek a gyerekek ideológiai nevelése is feladata volt, vagy nem taníthattak vagy mondhattak akármit, hiszen mindenki figyelt. Az ilyen rendszereknek az egy másik nagy hátulütője, hogy ellehetetleníti a normális életet abból a szempontból is, hogy soha nem lehet valaki igazán önmaga, még akár a családja előtt sem. Számos olyan történet ismert, hogy valakit a saját családtagja jelentett föl, mert megjegyzést tett a politikai rendszer ellen.
Korábban említetted a nyugdíjasokat, az időseket. Velük mi történt?
Az elvi egyet nem értés már említett hatásai őket is érintették. Emellett a háborús helyzet akkor vált igazán megerőltetővé számukra, amikor a harcoló férfiak helyett az idősekre maradtak az otthoni feladatok, s közben még az ellátás is beszűkült, korlátozták, hogy ki mennyi ételt kaphat jegyre. Németországban a háború alatt talán a vidéki emberek tudtak egy picit normálisabb életet élni. A kisebb településeken, a tanyákon az emberek önellátóbbak voltak, szűkebb körben mozogtak, könnyebb volt a hallgatás. Ugyanakkor a saját településükön jól ismerték egymást, s ez részben összefogást generálhatott, de sajnos rosszindulatú feljelentéseket is. A lámpagyújtogatóban mindegyikre mutatok példát.
Ezt a rengeteg információt, ami alapján a két regényt írtad, hogyan gyűjtötted össze?
A regényeim előtt írtam egy útikönyvet erről a vidékről.
Ez azért volt elképesztően inspiráló, mert bár az ember tudja, hogy minden településnek van egy története, de amikor ezt csokorba gyűjti, az egészen más, minták rajzolódnak ki, összefüggések kerülnek felszínre.
Olyan ember vagyok, ha elutazom valahová, nemcsak az általános, közismert történelmi tények érdekelnek, hanem az olyanok is, amelyek megbújnak egy kevésbé ismert utca, ház, étel mögött. Erre jó példa a Bodeni-tó környékén Konstanz, amelyet a legtöbben csupán a konstanzi zsinattal azonosítanak, holott az évszázadok során számos más érdekesség is kötődik ide. Ilyen – kevésbé ismert – történet az alapja a regényemnek is. Ezek a leírt, feljegyzett történetek képezik a kutatás alapját. Ezt egészítik ki az emberek.
A XX. század történeteivel azért könnyebb, mert bensőségesebb viszonyt lehet kialakítani a személyes interjúk által, hiszen még évtizedekig éltek olyan emberek, akik mesélhettek, s meséltek is arról a korszakról.
Mindkét regényemnél nagyon szerettem, ezeket az „élő beszámolókat”. Annyira hiteles, emberi, ahogy ő átélte azokat az eseményeket. Németországban egyfajta kollektív felelősségtudatként is rengeteg időt, pénzt és energiát fektettek abba, hogy a legkülönfélébb művészeti területeken, a filmművészet, az irodalom, vagy akár dokumentumfilmekben ezeket az emberi emlékeket minél tovább megőrizzék és átadják.
A németek rendkívül komolyan veszik az emlékezést, és ehhez felhasználják a szemtanúkat, túlélőket is. Szerintem ez nagyon fontos.
A lámpagyújtogató esetében nagyon örültem, hogy rábukkantam egy könyvre, amelyben tizenéves fiatalok beszámolóit gyűjtötték össze arról, hogyan élték meg, ahogy átalakul az iskola, az oktatás, a tanterv a nácizmus alatt. Beszélnek a Hitlerjugendben vagy a lányoknak a BDM-ben töltött időről, és arról is, amikor elhurcolták a zsidó osztálytársaikat.
Milyen más forrásaid voltak még?
A Bodeni-tó környékén a napilap, a Konstanzban kiadott Südkurier. Rengeteg szemtanúval készítettek interjút az elmúlt évtizedekben, ez felbecsülhetetlen érték egy, a korszakról író embernek. Németországban az egykori lapokból elég sokat bezúztak vagy megsemmisültek, eltűntek. A megmaradt példányokat a koronavírus időszakáig nem is digitalizálták, így nehezen volt elérhető. Néhány éve azonban már digitálisan is fellelhetőek.
Ezek a korabeli napilapok, magazinok, újságok, hiteles képet festenek az akkori világról. Még úgy is, hogy át van itatva ezzel a borzalmas ideológiával.
Egy újságban nem csupán a cikkeket, hanem az apróhirdetéseket, a recepteket és a vicceket is elolvastam. Egy recept is fontos lehet, hiszen megmutatja, hogy a háborús helyzetben milyen hozzávalókra támaszkodtak. Ez a történetben is visszaköszön. A harmadik vonal a kutatásban az adott korszak történelméről szóló könyvek és történelmi dokumentumok. Ezek biztosítják a történelmi hitelességet a történet mögött.
A beszélgetés elején azt mondtad, hogy a németek sok energiát fordítanak az emlékezésre. Ez egy bűntudattal teli emlékezés, vagy inkább dokumentarista jellegű, a tényekre szorítkozó?
Is-is. Lassan megöregszenek azok, akik a háború után voltak fiatalok, és számukra borzalmas időszak volt az.
Ezek az emberek évtizedeken keresztül nem jártak akárhova a világban, mert nem mindenütt fogadták őket szívesen, tehát bennük még van egyfajta bűntudattal teli emlékezés.
A fiatalabb generáció a tényszerű emlékezésben nőtt fel. Filmek, cikkek, tanulmányok, történelemoktatás és ott vannak az emlékezés tárgyiasított formái, mint a botlatókövek (Stolperstein) sok német városban, amelyeket az elhurcolt zsidók egykori házai előtt láthatunk. Legutóbb, amikor Drezdában jártam, azon kaptam magam, hogy megállt a levegőben a lábam egy-egy ilyen kő fölött. Mintha csak azt akarná mondani, hogy ezeken az eseményeken egyszerűen nem lehet túllépni, s tanulni kell belőle. Ez az, amit előszeretettel hangoztatok:
nem azért kell megtanulni a történelmet, hogy leérettségizzünk belőle, hanem azért, hogy felismerjünk bizonyos mechanizmusokat, képesek legyünk levonni ezekből a megfelelő következtetéseket, legyen véleményünk.
Ehhez a történelem ismerete elengedhetetlen.
Ha arra is kíváncsi vagy, milyen információkat szállított Churchill kedvenc kémje, ezt a cikkünket mindenképpen olvasd el.
