Alig észrevehető tükröződés, a háttérből a nézőt figyelő alak a festmény egy eldugott részén, vagy akár egy központi szereplő lecserélt arcvonásai – mióta világ a világ, a festők roppant kreatív megoldásokat, trükköket találtak ki arra, hogy megjelenítsék magukat alkotásaikon.
A reneszánsz idején vált igazán népszerűvé és elterjedtté a festőknek az a trükkje, hogy különféle módokon becsempészték magukat festményeikbe. Ezek között találunk egyészen egyszerűeket, amikor a művészek a kompozíció egyik alakjának helyére saját magukat festették. Ilyen például Sandro Botticellinek a Háromkirályok imádása című műve. A festmény 1475-be készült, és Botticelli a Medici-család több tagja mellett saját magát is ábrázolta rajta.
A festmény jobb szélén látható, amint szembenéz az alkotás nézőjével.
Hasonló megoldást alkalmazott Raffaello is, aki Az athéni iskola című freskóján rejtette el magát. A falfestmény elkészítésére – amely a vatikáni palota második emeletén található – II. Gyula pápától kapott megbízást. A Platónt és Arisztotelészt középpontba állító alkotás ókori filozófusokat és gondolkodókat ábrázol – ezek között kapott helyet maga Raffello, aki Ptolemaiosz matematikus-csillagász mellől, a kép jobb széléről veszi szemügyre a festmény szemlélőjét.
A festők mint áldozatok
Michelangelo a Sixtus-kápolnában található híres freskóján, az Utolsó ítéleten rejtette el magát. Illetve nem is annyira elrejtette, hiszen a festő az alkotás egyik középpontjában található alakot használta föl arra, hogy önarcképét a képre csempéssze. Nem is akárhogyan: Bertalan apostolt az akkori szokásoknak megfelelően úgy ábrázolta, hogy
egyik kezében lenyúzott bőrét (így halt vértanúhalált), a másikban pedig a kést tartja, amellyel megnyúzták – a bőrön Michelangelo arcképe található.
Caravaggio is hasonlóan komor módot választott arra, hogy saját arcképét megfesse: Dávid Góliát fejével című híres festményén a behemót levágott fején a festő arcvonásai láthatók. Az alkotással kapcsolatban több elmélet is napvilágot látott. Egyes művészettörténészek szerint
Caravaggio így könyöröghetett életéért – egy befolyásos család tagjának megölése után ugyanis vérdíjat tűztek ki a fejére,
és a művész ezt a festményt küldte el haragosának, így próbálva rávenni arra, hogy ne törjön az életére. Mások szerint az alkotás megemlékezés szerelméről, Ceccóról, egyes szakértők azonban úgy tartják, hogy mindkét arc a festőt ábrázolja. Utóbbi elmélet szerint Caravaggio így ismerte be, hogy fiatalkori vad és lázadó viselkedése nagy mértékben hozzájárult későbbi halálához.
Kattints a képre, és galéria nyílik a festők trükkjeiről!
Egy másik trükk: a tükröződés
Roppant népszerűvé vált az a megoldás is, hogy a festők mint tükröződést ábrázolják magukat. Ennek egyik leghíresebb példája Jan van Eyck alkotása, az Arnolfini házaspár. A Giovanni di Nicolao Arnolfini itáliai kereskedőről és feleségéről készített portrén a szoba falán függő tükörben az általánosan elfogadott elmélet szerint maga van Eyck látható (egy másik alakkal együtt), vörös turbánnal a fején – későbbi önarcképein gyakran viseli ezt a ruhadarabot.
Hasonló megoldást választott Quentin Matsys is: A pénzváltó és felesége című képén egy apró kör alakú tükörben pillanthatja meg a figyelmes szemlélő a festőt, aki mintha az ablakon nézne ki Antwerpen városára.
Clara Peeters két helyen is elrejtette magát Csendélet sajttal, mandulával és perecekkel című festményén: egyrészt az agyagkancsó fedelén látható az arca, ahogyan tükröződik, másrészt pedig az ezüst kés díszítései között a neve is megtalálható.
Olvasd el ezt az érdekes cikket is Munkácsy Mihályról, kattints ide!
