Egy állomás a sok közül. Budapest–Hegyeshalom–Rajka-vasútvonal, csak ennyit segítek. Első látásra dózer. Életem egy tekintélyes részét töltöttem itt, vonatra várakozóként. A várakozás nihiljéből kitörve kalandozott a tekintetem a vasútállomás téglaborításába vésett üzenetekre. Úgy éreztem magam, mint aki megtalálta Rettegett Iván elveszett könyvtárát, vagy mint aki meglelte a magyar nyelv ősi, eddig rejtett nyelvemlékeit.
A szóban forgó állomás a még mindig fényes, fekete márvány járólapjaival, harmonikus elrendezésével, a terek világos, barátságos jellegével, amit a nagy ablakfelületek, illetve a tégla és fa ízléses kombinációja ad, jobb sorsra érdemes.
Falfirkák: pusztítás vagy humor a pusztulásban?
Gyerekként, amikor még régésznek készültem, László Gyula „Emlékezzünk régiekről...” című ismeretterjesztő könyvében olvastam arról, mi az, ami egy ókori, kora középkori sírból az utókorra maradhat, mi az, ami nem erodálódik a föld alatt. Itt tanultam meg, hogy bizony, nagy valószínűséggel a szerves anyagok majdnem mind lebomlanak az évszázadok alatt (szerencsés esetben a csontok kivételével), és csak a nemesfémek, illetve a kő marad meg.
Amikor a vasútállomás épületét látom, akkor kénytelen vagyok megcáfolni neves régészünk és történészünk nem megalapozatlan gondolatait: minden el tud pusztulni, minden! Pár évtized alatt a beton, a tégla, a KIJÁRAT alumíniumfelirata, a piszoár, a bádoglemez... A régészet pedig filozófiává csap át a tömegközlekedés csomópontjain, és mindent áthat Hérakleitosz 2500 év után is aktuális gondolata, miszerint az elemek körfogása örök, minden folyamatos változásban van... esetünkben minden rohad. Ha nem járnék ezen az állomáson majdnem mindennap, hanem egy távoli országból jött idegen lennék, akit egy helikopterről dobtak le, és az lenne a feladatom, hogy minden külső segítség nélkül tippeljem meg, hogy hol vagyok, és azután találjak haza élve, akkor elsőre azt mondanám, hogy Csernobil egy elővárosi állomásáraérkeztem. És letennék arról, hogy valaha élve látom szeretteimet. Persze ez csak puszta fikció, mert az állomás nagyon is közel van az otthonomhoz.
De az emberi tényező azért mégiscsak tud egy kis életet, sőt, humort vinni a pusztulásba, az állomás téglái pedig több generáció üzeneteit őrzik, és nemhiába küzdenek az állomás karbantartói sem, hogy festéssel tüntessék el a tageket, graffitiket, hisz Nietzsche is megírta,
ahol a dionüszoszi erők oly féktelenül fellobbannak, ahogy azt manapság mi megéljük, ott, felhőbe burkolózva már Apollónnak is le kellett ereszkednie közénk; s hogy szépségteremtő hatása mily dús termést hozott, azon az eljövendő nemzedék bizonyára elámul majd.
Csak győzze kivárni. A MÁV évente több tízezer négyzetméternyi felületről távolít el firkákat, több tízmilliós költséggel.
Mióta léteznek falfirkák Magyarországon?
Már önmagában is érdekes a szó a graffiti, mert mint az Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató írásából – A firkálások kutatása és nyelvi jellemzői Magyarországon – is kiderül, a graffiti görög eredetű kifejezés, ami olasz közvetítésével terjedt el angol nyelvterületen, majd az egész világban, és a falfirkálást jelöli. Első magyar nyelvű tudományos szócikkét Voigt Vilmos jegyezte 1975-ben, ekképpen: falra és egyéb helyekre felfirkált rövid szövegek, jelszavak, rigmusok.
Az első magyarországi firkálások Pannónia városaiból kerültek elő. Találtak ilyen szövegeket Sabariában, de más városokban is. Az esztergomi várkápolnában a feltárás során latin és német nyelvű falfirkálások kerültek elő. Magyar nyelvű firkálásokkal találkozhatunk a szepeshelyi Zápolya-kápolna külső falán. A nagybörzsönyi Szent István-templomban üveg alatt őrzik a feltárások során a vakolatréteg alól előkerült turista formulaszöveget: Lukas Sombathy itt jártam. A firkálások szenvedélyének állítólag még Arany János is hódolt.
És hogy miért fontos kommunikációs eszköz és műfaj a firkálás? Ahogy Balázs Géza fogalmaz: „A firkálás keretében az egyes, az alul levő, a tömegkommunikációba beleszólni nem tudó ember képes igen hatásos módon, demokratikusan, sokak számára szólóan véleményt nyilvánítani. Mivel a firkálás nyilvános teljesítmény, az egyes ember üzeneteit sokan dekódolhatják, és szükség esetén reagálhatnak, válaszolhatnak rá.”
Falfirkák a törvény szemszögéből
A vasút épületeinek, illetve a vasúti kocsiknak graffitis szennyezése rongálásnak számít, a kár összegétől függően szabálysértés vagy bűncselekmény, és ennek megfelelően szabható ki pénzbüntetés vagy akár szabadságvesztés is.
Vasútállomás: ahol élet és művészet találkozik
De most még merítkezzünk meg a dionüszoszi erők szilaj művészetében, és lássuk, mit ad nyelvében élő nemzetünknek egy vasútállomás. Az alábbi feliratokat változatlanul közölöm, a fellelés sorrendjében, tömbösítve, mint valami szabad vers:
Zsáklin Ferike. Én is király vagyok. Fogad kiverem b*zi. DJ Vájár. 2007-ben itt várom Ginát. Kuresz the nazi hero. Punk's not Dead. Szeretlek Bella. (...) Kívánlak Bella. Anya, Mama. Itt jártam, Cubák. Üdvözlettel Szerda 15:59-kor Nem gyün a busz (megin) Köszi Vitya ez is fasza! Főni. Colombo. Móka Miska. Babám. Csöpi szeretlek. Megyünk stoppolni. Körtisz. Szar az élet? Akkor irány trágyázni! Csula geng. Késés. Lábatlan 4 ever. Karcsi. Utálom ezt a helyet és téged is k*csög. Girhes. Mindig csak holnap halok meg és örökké fogok élni. Utálom a szerelmet!!! Hering. Még mindig?!?? Minek inni és mászni, mikor lehet szívni és szállni.
És természetesen fallikus szimbólumok tömkelege, minden létező konstellációban. Igen kreatívnak bizonyult viszont egy felirat 1992-ből: I love you Móni _ _ _ _, utána pedig egy üres, négybetűs szót kívánó rubrika, ha Móni nem válna be valamiért. De fontos, hogy négy betű legyen a leány beceneve, a többi hölgy kiesik, sajna.
És végül, a vasútállomás melletti, W+W (watercloset&waiting) bádog buszmegállóban találtam meg azt, amiért nemzedékek küzdöttek, amitől még nagy törökverőinknek, szabadságharcosainknak, nyelvművelőinknek, irodalmárainknak is könnybe lábadna a szeme:
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak elött,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetöt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár,
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam öszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Petőfi Sándor
Tudni szeretnéd, miként alkotnak az utca igazi művészei? Olvasd el cikkünket a Fedél Nélkül magazinról.
