Stranger Things-lázban ég a világ: a sorozat negyedik, a jelek szerint utolsó előtti évadja rekordnézettséget hozott a szolgáltató számára. De miért olyan vonzó néhány amerikai gyerek (azaz lassan már kamasz) kalandjait nyomon követni a rémisztő föld alatti birodalomban?
A Duffer fivérek, a sorozat ötletgazdái maguk is a nyolcvanas években, 1984-ben születtek. Azoknak, akik akkor voltak gyerekek, még megadatott a mozi varázsa. Lehetett akár D kategóriás film is, a mozi élménye a hangeffektekkel, a széles vászonnal és az akkoriban kedvtelve filmvászonra vitt szuperhősökkel és földöntúli, vagy legalábbis különleges képességekkel rendelkező lényekkel – mint például E.T., Batman és Ollókezű Edward – kiszakította a nézőket a valóságból, miközben gyerekként egyszerre borzongtak és nyűgözte le őket a látvány.
Spielberg és Stephen King is inspirálta őket
A sorozat készítői erre rá is játszanak, számtalan filmes utalást rejtettek el a nyolcvanas évek kultikus mozijaira. Egy, a The Guardiannek adott interjúban a testvérek így fogalmaztak: „Az volt az ötletünk, hogy ugyanazt csináljuk, mint Spielberg a 80-as években: fogott egy B kategóriás filmes témát, mint például a repülő csészealjak vagy a gyilkos cápák, és magas színvonalú filmet készített belőle.” A Vissza a jövőbe, a Terminátor vagy a Szellemirtók is visszaköszön egy-egy filmes megoldásban.
A Stranger Thingsnek már a piros-fekete, elúszó főcíme is a nyolcvanas éveket idézi. A korszak mozifilmjein és tévésorozatain kívül a puha táblás rémregényeket is eszünkbe juttatja: a horrorregények koronázatlan királyának, Stephen Kingnek a könyvei is hasonló stílusú borítókkal jelentek meg. Nem véletlenül tweetelte King, hogy „a Stranger Thingset nézve olyan érzésem van, mintha Stephen King legjobb műveinek a kiadását látnám, jó értelemben véve”. King regényei és az azokon alapuló filmek valóban fontos inspirációul szolgáltak a Duffer testvérek számára. Amikor a siker titkáról kérdezték őket, elmondták: „Fogtunk egy régi Stephen King-könyvet, beletettük azokat a mozis képeket, amik inspiráltak bennünket. Mindig is imádtuk a fantasztikumot. A Gyűrűk urát, a Hobbitot… Egyszerűen szeretjük ijesztgetni magunkat.” Aligha véletlen az is, hogy a Stranger Things alapötlete hasonló a Carrie és a Tűzgyújtó című King-regények történetéhez: mindegyikben egy szuperképességgel rendelkező gyerek áll a történet középpontjában.
Nyolcvanas évek, minden mennyiségben
A nosztalgia érzéséért természetesen nem csupán a betűtípus, a filmes utalások vagy a nyolcvanas években játszódó cselekmény a felelősek. A korszak retró bája a legapróbb részletekben is megjelenik,
elég csak Will vagy Mike frizurájára (ó, az a frufru!) gondolni, Dustin göndör fürtjeire, Nancy tupírozott hajára és decens kardigánjaira, vagy Steve Bundesligát idéző tincseire vetni egy pillantást.
Nyomban visszarepülünk az időben, és realizáljuk: mi is így néztünk ki (jobb esetben, kevésbé szerencsésen maradt a piaci susogós melegítő), társasjátékoztunk, sőt, aki menő volt, BMX-ezett is. Max sűrűn előkerülő walkmanja felidézi, ahogyan cserélgettük a kazettákat, a sorozat zenéje pedig magáért beszél: a korábbi évadokban is a The Clash's Should I Stay Or Should I Go okozott dallamtapadást, most pedig Kate Bush slágerét fedezték fel többen, a sorozatnak köszönhetően, nem beszélve Eddie Munson emlékezetes gitározós jelenetéről, ami, ahogy mondani szokás, felrobbantotta az internetet. A sorozat Spotify-listáján olyan, nyolcvanas évekbeli dalok szerepelnek, mint a Material Girl (Madonna), a Never Ending Story, az Every Breath You Take (The Police), vagy a Wake Me Up Before You Go-Go (Wham).
A műfajok keveredése
A nosztalgia azonban csak az egyik eleme a sorozat varázsának. A műfaját sem könnyű behatárolni, talán ez adja a másik vonzerejét: nem tudjuk egyértelműen megmondani, hogy sci-fit, horrort, gyerektörténetet, konspirációs thrillert vagy kalandfilmet látunk-e, hiszen ezek megszokott elemei (földöntúli képességek, élőhalottak és szörnyek, kamaszodó gyerekek szerelmi és baráti viszonyai, kémkedő oroszok és a hidegháború) mind ott vannak a sorozatban. Lehet, hogy nem kedveljük a horrort és nem kötne le bennünket egy tinidráma sem, ezek egyvelege azonban meglepően izgalmas és egyedi.
Küzdelem a szörnyekkel és az emlékekkel
Ugyancsak a sikerhez járul hozzá a viszonylag sok szereplő. Mindannyiuk életének háttértörténetébe bepillantást nyerhetünk, a felnőttekébe éppúgy, mint a tinédzserekkel és a gyerekekkel történtekbe. Hopper nemcsak a szörnyekkel, hanem a múltjával is küzd. Steve, Jonathan és Nancy szerelmi dinamikája, Will érzései barátja, Mike iránt – és persze Eleven, azaz Tizi eddig ismeretlen múltja a titkos laborban mind-mind hozzátesz ahhoz, hogy a néző úgy érezze: betekintést kap ezeknek az embereknek az életébe, érzéseibe, traumáiba.
Gyermeki vágyak
Ami a pszichológiai hatásokat illeti, ne feledkezzünk meg arról, hogy nézőként sokszor azonosulunk a főhősökkel: velük együtt izgulunk, örülünk, félünk, haragszunk. A sorozat eszünkbe juttathatja a saját kiskamaszkori baráti kapcsolataink fontosságát és kivételességét. Nem csak az amerikai nézőkben idéződnek fel a sorozat láttán azok a gyerek főhősök, akiket egy-egy filmben látott, és akiknek a kalandjait gyerekként szinte úgy élte át, mintha a saját élményei lennének: nekem, magyar nézőként például eszembe juttatta a teljesen más konfliktust megoldó, de egymással hasonlóan szimbiózisban lévő gyerekekről szóló Gézengúz-filmeket (és -könyveket). A sorozat alkotói ezt az emléket nagyon ügyesen ötvözik azzal a gyermeki vággyal, ami mindannyiunkra jellemző volt valaha: hogy hősök szeretnénk lenni, valamilyen szuperképességgel vagy szupererővel megáldva. Olyan hős, aki képes arra, hogy szörnyetegeket állítson meg, tűzbe menjen a barátaiért, megmentse a szeretteit, esetleg a világot.
Valóság és fantázia határán
A sorozat végig a valóság és a fantázia határán egyensúlyoz, helyesebben szólva a két világ egymásba ér. Az igazán jó horrorok vagy thrillerek (vagy a már emlegetett Stephen King a jobb regényeiben) sűrűn használják ezt a technikát:
hétköznapi környezetbe, hétköznapi emberek életébe helyeznek egy olyan epizódot, amikor a világ kifordul a sarkaiból,
amikor teljesen más szabályok lesznek érvényesek, és amely világ nem a mindennapok tapasztalatainak része, mégis, a jól megágyazott karaktereknek és ismerős helyszíneknek köszönhetően egy pillanatra magunk is elhisszük, hogy akár így is lehetne.
Félelmetesen vonzó
Az Upside Down világa a gyermeki képzelet erejére is hagyatkozik. A rémálmainkra hajazó, föld alatti alternatív valóság, a maga misztikus teremtményeivel gyerekkori félelmeinket idézi vissza: éjjel mi jön elő a szekrényből vagy az ágy alól? Azért villog-e a villanykörte, mert szellem van a házban? Egyszerre féltünk és vonzódtunk ehhez a világhoz, amelyről a szüleink mindig azt mondták, hogy „nem létezik”, de a sorozatot nézve egy kicsit mégis megkapjuk annak az illúzióját, hogy valóságos. Sőt, átjárók is vannak, és ami odalenn van, az nagyon veszélyes és félelmetes, de megfelelő szövetségesekkel és szuperképességekkel legyőzhető. (Anélkül, hogy túlpszichologizálnánk a sorozatot , érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon is, hogy tudattalanunk „sötét világa” éppen ilyen rémisztő hely lehet.) A kincskeresés, a felfedezés, a titkos helyek iránti gyermeki vonzalom szintén idetartozik: lehet, hogy mi nem találtuk meg, de a sorozat hőseivel együtt átélhetjük, milyen lett volna, ha mégis. A kivételes képességeket pedig jó és rossz célokra egyaránt lehet használni – de erről többet spoilerveszély miatt most nem mondunk.
