Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gerald Durrell neve hallatán mindenkinek a vidám korfui gyerekkor és a felejthetetlen állattörténetek jutnak eszébe. A huszadik század leghíresebb brit természettudósa azonban nemcsak imádta az élővilágot, de elszánt harcos is volt: szívéből gyűlölte a korabeli állatkerteket, amelyeket puszta állatbörtönöknek tartott. Mivel a világ nem akart változni, saját kezébe vette az irányítást, és létrehozta a saját parkját Jersey szigetén, amely teljesen átírta a fajmegőrzés szabályait.
Ha meghalljuk Gerald Durrell nevét, a legtöbbünknek azonnal a napsütötte Korfu szigete, a skorpiókkal teli gyufásdobozok, a hálószobában nevelt baglyok és egy végtelenül különc, imádnivaló család jut eszébe. A Családom és egyéb állatfajták zseniális szerzője nemcsak a huszadik század egyik legnépszerűbb természetírója volt, hanem egy olyan radikális látnok is, aki alapjaiban változtatta meg az állatvédelemről és a fajmegőrzésről alkotott képünket. Bár neve örökre összeforrt a világ egyik leghíresebb állatkertjével, van ebben egy hatalmas paradoxon: Durrell szívéből gyűlölte és mereven elutasította a korabeli állatkerteket.
A viktoriánus „börtönök” ellenzője
Az 1925-ben született Gerald Durrell már egészen kisgyermekként, Indiában, majd Korfu szigetén is megszállottan gyűjtötte a csúszómászókat és emlősöket. Amikor felnőve professzionális állatgyűjtőként kezdett dolgozni afrikai és dél-amerikai expedíciókon, testközelből tapasztalta meg a korabeli állatkertek működését. Mélyen megrázta az, amit látott.
A huszadik század közepén az állatkertek többsége még a viktoriánus kor szellemét idézte: sivár, betonozott, vasrácsos ketrecek soraiból álltak, amelyek kizárólag az emberi szórakoztatást és a szenzációhajhászást szolgálták. Az állatokat puszta látványosságként, élő trófeákként kezelték, és senkit sem érdekelt a lelkiállapotuk, a természetes igényeik vagy a fogságban való túlélési esélyeik.
Durrell szerint ezek az intézmények nem voltak mások, mint nyomasztó állatbörtönök. Úgy vélte, egy állatkertnek csakis akkor van joga létezni, ha az ott tartott lények jólétét helyezi az első helyre, és aktívan tesz a fajok megmentéséért.
Egy saját birodalom: a Jersey Állatpark
Mivel a hagyományos intézmények mereven elutasították az ötleteit, Durrell merész lépésre szánta el magát: elhatározta, hogy létrehozza a saját, ideális állatparkját. Hogy finanszírozni tudja az álmát, könyveket kezdett írni – ironikus módon az írásra mindig csak szükséges rosszként, pénzkereseti forrásként tekintett, amellyel az állatvédelmi projektjeit támogathatta.
A vágyott siker 1959-ben jött el, amikor a Csatorna-szigeteken, Jersey-n megnyitotta saját állatkertjét (ma Durrell Wildlife Park). Ez a hely mindenben szakított a korabeli trendekkel. Nem a monumentális és látványos fajokat – oroszlánokat, elefántokat – részesítette előnyben, hanem a veszélyeztetett, apró, a nagyközönség számára gyakran láthatatlan vagy „nem túl esztétikus” élőlényeket: rágcsálókat, ritka kétéltűeket és denevéreket. Tágas, a természetes élőhelyükhez teljesen hasonló kifutókat tervezett, ahol az állatok el tudtak bújni a látogatók tekintete elől, ha nyugalomra vágytak.
Bárka a pusztuló világban
Durrell nem csupán mutogatni akarta az állatokat. A Jersey-i parkot egyfajta modern Noé bárkájának szánta. Az általa alapított Durrell Wildlife Conservation Trust célja az volt, hogy a vadonban a kihalás szélére sodródott fajokat fogságban, ellenőrzött körülmények között szaporítsák, majd a megerősödött populációt visszatelepítsék eredeti élőhelyükre. Olyan fajok köszönhetik a megmenekülésüket Durrell makacsságának, mint a mauritiusi vércse, a rózsás galamb vagy az aranyoroszlán-fejű majomocska.
Gerald Durrell öröksége ma, születésének centenáriuma környékén fontosabb, mint valaha. Megmutatta a világnak, hogy az állatkerteknek a szórakoztatás helyett a fajok túlélését kell szolgálniuk. Ma már a világ legjobb állatkertjei mind az ő elveit követik: tágas terekkel, kutatómunkával és a természetvédelmi szemlélet formálásával dolgoznak.
A legendás író magánélete azonban nem volt olyan szórakoztató, mint a művei.
