Festékes tubus története

A 21. század szülötteiként bátran, komolyabb kezdő nehézségek nélkül vághatunk bele új hobbikba. Tegyük fel, hogy egy csendéletet szeretnénk festeni az étkezőasztal fölé, vagy a család legkisebb tagjaival pingálnánk pillangókat egy üres füzetbe. Nincs más dolgunk, mint besétálni egy boltba és levenni egy csomag tubusos festéket a polcról. A dobozt kibontva a színek széles skálájából válogatunk, és amint eldöntöttük, hogy milyen árnyalatokkal szeretnénk festeni, egyszerűen lecsavarjuk az adott tubusról a kupakját, a tartalmából nyomunk egy keveset a palettánkra, majd visszazárjuk, és már kezdődhet is az alkotás. Ez a művelet azonban nem volt mindig ilyen egyszerű.

Disznóságok a műhelyben

A 19. század előtt élt művészeknek – Leonardo da Vincinek vagy Michelangelónak – nem volt olyan szerencséjük, hogy festékeiket praktikus tubusokban tarthassák. Jobb híján disznóhólyagot használtak a tárolásukra, aminek a száját egy zsineggel kötötték össze, majd amikor ki akarták nyerni belőle a festéket, egy hegyes szerszámmal kiszúrták, és kinyomták belőle a szükséges mennyiséget. 

Ugyan az elasztikus disznóhólyagot könnyű volt megtölteni, mégsem bizonyult a legjobb megoldásnak. Nehezen lehetett szállítani, sokszor kiszakadt, a belefúrt lyukat pedig lehetetlen volt tökéletesen visszazárni. 

Rand világmegváltó ötlete

A Londonban tevékenykedő amerikai festőnek, John Goffe Randnek is sok bosszúságot okoztak a disznóhólyagban tárolt, kiszáradt festékek, ezért 1841-ben megalkotta az ónból készült, csavaros kupakkal ellátott tubust. Találmánya nem szivárgott, bármikor könnyen ki lehetett nyitni és vissza lehetett zárni, ráadásul sokáig elálltak benne a festékek. 

Rand találmányának hála új távlatok nyíltak meg a festők előtt. A festékes tubusok berobbanásával és a vegyipar fejlődésével többféle szín állt a művészek rendelkezésére, vásárolhattak smaragdzöld vagy akár krómsárga festéket is. Ráadásul a festékek könnyű szállíthatósága lehetővé tette, hogy a festők kiszabadulhassanak műtermük korlátai közül, és állványukat a természetben, a kertben vagy akár egy kávéházban állítsák fel. 

A festők szabadsága

A szárnyaikat bontogató impresszionistáknak éppen arra volt szükségük, hogy az őket körülvevő világból merítsenek ihletet, a pillanat varázsát, a fények játékát pedig csak úgy kaphatták el és örökíthették meg, ha a festék keverése nélkül, azonnal vászonra vihették az őket ért impulzusokat. Mi több, a könnyen elérhető, széles színskála spontán színválasztásra ösztönözte őket. 

Claude Monet például szívesen dolgozott tengerpartokon, megörökítve a hullámzó vízen táncoló fényeket és az ég kékjének számtalan árnyalatát. (Az Étretat szikláinál készült képeire felvitt festékben homokszemeket találhatunk.) Pierre-Auguste Renoir szerint a tubusos festék nélkül ma nem ismernénk sem Cézanne, sem Monet nevét, és impresszionizmus sem létezett volna.