Az Éjjeli őrjárat és a Dr. Tulp anatómiája festője felesége halála után szolgálólányai karjaiban vigasztalódott.
A türkizzöld bársonyszófán, hófehér, csipkeszegélyes ágyneműn egy meztelen nő fekszik. Karjait a feje mögé teszi, egy sötét tincs a vállára hullik, pimasz tekintettel mosolyog a festőre. Egy másik, évekkel később készült képről ugyanez a nő néz vissza, ugyanerről a szófáról, ugyanebben a testtartásban, immár felöltözve.
Dülledő mellizmok, formás sejhajok, dagadó bicepszek. Akármelyik Michelangelo-alkotásra gondolunk, gondosan karbantartott férfitestek jelennek meg lelki szemeink előtt. A helyzet azonban az, hogy a reneszánsz mester nőalakjai is inkább díjbirkózókra hajaznak, mintsem törékeny nimfákra.
Valóban nem Albrecht Dürernek köszönhetjük a spanyolviaszt, a szerzői jog fogalmát és a védjegy használatát azonban igen.
A képen tényleg egy megesett menyasszony szerepel? Miért nem látszik a festő a falon függő tükörben? És az ég szerelmére, mi az a macskakaparás a falon?
Michelangelo Buonarroti nem a festészetet tekintette a művészet legmagasabb formájának, márpedig ő a magas művészetet képviselte.
A home office-ban töltött hónapok alatt mind megtapasztalhattuk, hogy a zavartalan munkavégzéshez szükséges csend és nyugalom megteremtése nem egyedül rajtunk múlik, szükség van hozzá a környezetünkben élők körültekintésére is. De mit tehetünk, ha a szomszéd éppen hetekig tartó lakásfelújításba kezd, vagy éppen önvédelmi magánórákat ad? A reneszánsz festő, Sandro Botticelli nem teketóriázott hasonló szituációban – de mi azért ne kövessük a példáját.
A spanyol festő, Francisco Goya sikerét megkérdőjelezhetetlen tehetségén túl sógora segítségének is köszönhette.
A holland posztimpresszionista festő, Vincent van Gogh azoknak a művészeknek a sorát gyarapítja, akik nélkülözéssel teli életük után, halálukkal váltak híressé. Azonban a mítosz, miszerint életében csak egyetlen képét vásárolták meg tőle, hamisnak bizonyult.
A 18. századi miniatűrlázból a titkos szeretők sem maradhattak ki. Ők kedvesük mellképe helyett legkifejezőbb testrészüket viselték magukon.
A Mona Lisát nem Leonardo da Vinci tette híressé, hanem valójában egy olasz patriótának és egy jól megtervezett rablásnak köszönhetően ismerhetjük világszerte a festményt.
A 19. század közepéig még a legnagyobb festők is disznóhólyagban tárolták a festékeiket. A rugalmas falú szerv több szempontból is alkalmas volt a feladatra, a tubusos festék feltalálását mégis osztatlan siker koronázta.
