Napjainkban a kristálytiszta levegőért és az idilli túraútvonalakért járunk Kőszegre, de alig néhány évtizede ez a vidék az ország egyik legfélelmetesebb csapdája volt. A Kőszegi-hegység sűrűjében láthatatlan, pókhálószerű drótrendszerek várták a menekülőket, ahol egyetlen botlás is vörös riasztást és fegyveres határőrök megjelenését vonta maga után. De mégis hogyan vált a magyar Alpokalja a vasfüggöny egyik legszigorúbban őrzött bástyájává, és mi maradt mára a rettegés évtizedeiből?
Vannak tájak, ahol a fák nemcsak árnyékot adnak, hanem titkokat is őriznek. A Kőszegi-hegység sűrű rengetege ma a túrázók paradicsoma, de évtizedekkel ezelőtt itt húzódott az ország egyik legveszélyesebb zónája. Ez az erdő volt az utolsó akadály a szabadság és a bizonytalanság között, ahol egyetlen rossz lépés életeket törhetett ketté.
Kőszeg: Az Alpokalja ékköve
A hegység lábánál fekvő Kőszeg Magyarország egyik leghangulatosabb kisvárosa, ahol lépten-nyomon megérinti az embert a történelem. A város neve elválaszthatatlan a Jurisics-vártól, amely 1532-ben világraszóló hőstettet hajtott végre: a maroknyi védősereg megállította a Bécs felé tartó hatalmas török haderőt. Azóta is minden délben, 11 órakor megkondulnak a harangok a győzelem emlékére. Kőszeg azonban nemcsak a középkori falaival, hanem
polgári eleganciájával, kristálytiszta levegőjével és különleges, szubalpin klímájával is rabul ejti a látogatót.
Amikor az erdő börtönné vált
Bár ma már szabadon sétálhatunk fel az Írott-kő kilátójához, az 1950-es évektől kezdve a rendszerváltásig ez a terület szinte hermetikusan el volt zárva a külvilágtól. A Kőszegi-hegység erdői ugyanis a vasfüggöny közvetlen szomszédságában feküdtek, és a határőrizet itt ugyanolyan könyörtelen és szigorú volt, mint a hírhedt berlini falnál. Aki engedély nélkül merészkedett a „tiltott zónába”, az az életével játszott.
A határőrök nemcsak fegyverekkel, hanem a technika ördögi eszközeivel is védték a szocialista blokk határát. Az erdő mélyén, az aljnövényzetben és a fák között láthatatlan, pókhálószerűen kifeszített zsinórrendszer húzódott. Ezek a botlódrótok rendkívül érzékenyek voltak: helyi idegenvezetők elmondása szerint, ha egy menekülni vágyó disszidens véletlenül hozzáért bármelyikhez, a közeli őrposztokon azonnal felvillant a vörös jelzőlámpa.
A határőröknek és a kiképzett kutyáknak csupán percekre volt szükségük, hogy bekerítsék és elfogják a gyanútlan áldozatot a sötét rengetegben.
A szabadság ára
A „pókhálók” ellenére sokan mégis megkísérelték a lehetetlent. Volt, aki hónapokig tanulmányozta a terepet távolról, mások a viharos éjszakákat vagy a sűrű ködöt választották szövetségesül, remélve, hogy a technika és az emberi éberség is csődöt mond. Az erdő sokakat elárult, de akadtak olyanok is, akiknek a szerencse vagy a helyismeret segített átsurranni a halálos csapdák között, hogy Ausztria földjén kezdhessenek új életet.
Ma a Kőszegi-hegységben járva már csak néhány rozsdás szögesdrótdarab vagy egy-egy elhagyatott őrtorony maradványa emlékeztet ezekre a sötét időkre.
Az erdő visszahódította a terepet: ahol egykor fegyveresek várakoztak a bokrok alján, ott ma gyerekek futkároznak és turisták élvezik a csendet.
A táj békéje mögött azonban felsejlik a múlt: egy korszaké, amikor a természetet politikai célokra, az emberi szabadságvágy elfojtására használták fel.
Kapcsolódó: Így zajlott a rendszerváltás 1989-ben
