Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ahol egykor kacsák, vidrák tanyáztak, és milliónyi béka brekegése ringatta el a közeli gyártelepek lakóit, ma irodaházak magasodnak: a budapesti Lágymányosi-tó utolsó néhány négyzetméterét 1993-ban töltötték fel.
„Csodálatos föld volt ez a Lágymányos. (…) Vadvízország. Bejött egészen addig, ahol most a Schönherz utca van, a benzinkútig. Onnantól ki messze a töltésig. Ez volt a Lagyi. A töltésen túl kiépített öböl, téli kikötő. De a töltéstől a mai Schönherz útig, csoda vidék. Lehet bérelni csónakot, szandolint [egyszemélyes, könnyű csónakot], télen pedig korcsolyázni. Egyszer be is szakadt alattunk a jég, de csak úgy hasig ért. A közepén nádas tó, valaki odatűzött egy lófej-csontvázat. És az egész vidék teli grundokkal” – emlékezett vissza 1986-ben régen volt gyermekkora elsüllyedt (azaz inkább feltöltött) helyszínére, a Budapest XI. kerületében található Lágymányosra Karinthy Frigyes fia, Karinthy Ferenc.
Miért éppen Lágymányos?
A Verpeléti (ma: Karinthy Frigyes) út 2. szám alatt lakó Karinthy-családból talán Ferenc, azaz Cini kötődött a leginkább a kerülethez. Amikor felmerült, hogy a második világháború elől Amerikába menekítse édesanyja, Böhm Aranka, visszautasította a javaslatot:
„Érdemes-e úgy élni, hogy az ember nem sétálhat át a Lánchídon a Vízivárosba, vagy a Ferenc József-hídon a Lágymányosra?”
– tette fel a kérdést, amire végül nemmel felelt. A nyelvész Karinthy Ferenc a „mocsár” jelentésű „lágy, lágymány” szóból vezette le a kerület nevének eredetét; mások szerint a német Leutnant („hadnagy”) szóból ered az elnevezés: a térséget irányító császári alkalmazott megnevezése a betelepített rácok kiejtésében torzult el.
Úszóverseny, mulatónegyed és egyetemi központ
A 19. század végéig, a folyószabályozás előtt a Duna itt volt a legszélesebb a fővárosban: több mint egy kilométerre terebélyesedett, átlagos mélysége pedig két és fél méter volt (szemben a Lánchídnál mért 4,5 méterrel).
A folyószabályozás után létrejött egy holt mederrész, a Lágymányosi-tó, ahol 1895-ben még úszóversenyt is rendeztek.
A Gellérthegy lábánál elterülő Lágymányoson a millennium évében, 1896-ban épült meg egy vigalmi negyed, a kis Konstantinápoly (erről itt írtunk bővebben), majd miután a szúnyogok elüldözték a szórakozni vágyókat és megépült a Ferenc József (ma: Szabadság)-híd, a városrész fokozatosan bekapcsolódott a világvárossá fejlődő Budapest vérkeringésébe. Megjelentek a szecessziós vagy klasszicizáló bérházak, megépültek a Műszaki Egyetemnek otthont adó épületek; a budai Duna-parti panorámát és a Gellérthegy látképét pedig „megkoronázta” a Gellért Szálló épülete.
Reszket a hold a tó vizén
Lágymányos, még a lakótelepek, irodaházak és az óriási forgalom előtt valóban varázslatos vidék lehetett:
a Budafoki út és a Duna közötti iszapos, mocsaras lapály afféle városi berek volt, ahol kacsák, szárcsák, sirályok, vidrák, békák, siklók, tarajos gőték és még ki tudja, miféle élőlények laktak.
A tó közepén kiemelkedett egy sziget: erre tűzte ki valaki a Karinthy Ferenc által említett lófej-csontvázat. Ma már elképzelhetetlen ez a vízi vadvilág Budapesten, amelyre még a Déli Vasúttal elrobogó utasok is rácsodálkoztak egy 1923-as újságcikk szerint: „Az elzúgó vonatok utasai bámulva nézik ezt a fodrosodó, nagy víztömeget a kőpartokhoz láncolt Duna szélén.
Különösen éjjel megragadó a látvány, mikor körös-körül a gyárak, fényt árasztó paloták fölött lobogva ég Budapest, mint a máglya s a tó mozgó vizén hosszú, fényes sávban fekszik a hold.”
Gyártelepek lakói
A kijjebb eső területeken egyre-másra nőttek ki a földből a gyárkémények, mellettük pedig megjelentek a gyártelepek is. Móricz Zsigmond 1936-ban látogatott el egy ilyen szegénynegyedbe: „Udvari lakás... Vigasztalan novemberi sötét... Az udvarról szennyes köd jön be, elmocskolódott, áporodott, nedves büdös. Itt-ott fűtenek s a kőszénszag árad körül a szétdobált párnák és paplanok felett.” A füstölgő gyárkémények, a dohány- és téglagyár, a kőolaj-finomító és a grundok is hozzátartoztak Lágymányos látképéhez; csakúgy, mint a horgászok és halászok.
Strand és disznóól Budapesten
A Lágymányosi-tóban ugyanis haltenyésztés is zajlott: a halakat a Közvágóhídról származó vérrel etették, bár a viszonylag kis vízfelület és a környezetvédelem hiánya miatt húsuk íze hagyott maga után némi kívánnivalót. A 20-as években azonban a közelben lévő vegyszergyár nagy mennyiségű patkánymérget engedett a vízbe, amelynek tömeges halpusztulás lett az eredménye. A szennyezés ellenére a gyárak dolgozói és a szegényebb dél-budaiak nyaranta előszeretettel használták fürdőzésre a tavat, bár a lágymányosi strand a legalapvetőbb higiéniai előírásoknak sem felelt meg. Egy korabeli tudósítás szerint a strand bejáratát két szalmakazal jelezte, amelyek tövében rozoga disznóól terpeszkedett; a parton szemétkupacok és ételmaradékok tornyosultak; ivóvizet csak a vízárus leánytól lehetett vásárolni, átöltözni pedig legfeljebb a törölköző takarásában.
A Lágymányosi-tó feltöltése
A „lágymányosi fertő” közegészségügyi szempontból a 30-as évekre már igencsak aggályossá vált. A fővárosnak kezdenie kellett valamit a helyzettel; s az a megoldás született, hogy feltöltik a területet.
A vonatok éjjel-nappal hordták a az építési törmeléket: a tóba került többek között az elbontott Tabánból származó sitt; a kelenföldi hőerőmű salakja és a gödöllői vasútvonal munkálataiból megmaradt föld is.
A világháború után csak egy aprócska vízfelület maradt a hajdan vadmadaraknak otthont adó Lágymányosi-tóból; ami az elkövetkező negyven évben tovább zsugorodott. Az utolsó halat 1981-ben fogták ki az ekkor már záportározónak nevezett 700 négyzetméteres mocsárból. A Lágymányosi-tó utolsó darabkája 1993-ban tűnt el végleg a föld színéről, de mielőtt betemették volna, szerencsére az itt élő állatokat (gyíkokat, siklókat, siklókat, ásóbékát, gőtéket; összesen 14 védett állatfajt) a környékbeli gimnáziumok tanulói és tanárai kimentették.
Egy korszak vége
A szegények hajdani budapesti strandja, a vadkacsák szigete és a Tabán romjai helyén előbb a Lágymányosi (Rákóczi) híd budai hídfője épült meg, majd a 90-es évek végén irodaházak nőttek ki a földből.
A bérházakat járó verklisek és harmonikások, az egykori cselédek és nagyságák, Karinthyék, Devecseriék, Kosztolányiék régen a másvilágra távoztak
– utolsóként 1992-ben Karinthy Ferenc. Lágymányosi éjszakák című kötetében így búcsúzott gyermekkora titokzatos vadvízországától: „Ez a holtág, nekem ez volt gyerekkorom ősvize, s bár azóta jártam már tengeren, ha óceánokról olvasok, képzeletem csökönyösen ide szorítja be, e szűk, homokos partok közé, a távoli, nyüzsgő kikötők, Rio vagy Hongkong is mindig újra ez a tenyérnyi öböl, ahol a téli pihenőn alig fér el néhány uszály; körötte a kusza külvárosi táj, a fürdőházak, sínek, csúszdák, kémények, nekem ez az őshaza.” (Borítókép: Fortepan / TEHTUBE)
Ha szívesen olvasnál a mára szintén eltűnt Tabánról is, ezt a cikket ajánljuk.
