Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Több alkalommal hónapokot töltött a föld alatt egy francia barlangkutató, Michel Siffre, hogy tanulmányozza az elzártság és a magány hatását az emberre, valamint az időérzékelés változását ilyen extrém körülmények között. Tudta nélkül ő fektette le a kronobiológia alapjait.
„Úgy döntöttem, hogy úgy fogok élni, mint egy állat: óra nélkül, teljes sötétségben, anélkül, hogy követni tudnám az idő múlását” – mondta 2008-ban a tudós a Cabinet Magazinnak adott interjújában. De Vajon mi vezethetett odáig, hogy a geológus vállalta: két hónapra teljesen magányosan behúzódik egy barlangba, és elő se jön a föld alól?
Michel Siffre 1939-ben született, és 1960-ban végzett a Sorbonne-on földrajz-szakon. Életének az a szakasza, amely miatt híressé vált, 1961-ben kezdődött. Ekkor fedeztek föl egy föld alatti gleccsert és barlangot a francia Alpokban, mintegy 70 kilométerre Nizzától. Siffre eredetileg a Scarasson-barlangot indult tanulmányozni, ám kísérlete végül többet árult el az emberi testről és pszichéről, mint a föld alatti világról. „Először az volt a tervem, hogy körülbelül tizenöt napot töltök a föld alatt a gleccser tanulmányozásával, de pár hónap múlva azt mondtam magamnak: »Tizenöt nap nem elég, ennyi idő alatt semmit sem fogok látni.«” – mondta később.
"Ezért úgy döntöttem, hogy inkább két hónapig maradok.”
Az ötlet, amely „az életem értelmévé vált”
Az igazán forradalmi ötlete azonban csak ezután támadt. Ahogy ő fogalmazott: „az az ötlet, amely életem értelmévé vált”. Siffre ugyanis azt talált ki, hogy teljesen elszigeteltem fogja eltölteni a két hónapot. Csak a legszükségesebbeket, valamint a tudományos berendezéseit vitte magával, és semmiféle kapcsolatot nem engedélyezett magának a külvilággal. „Kitaláltam egy egyszerű tudományos protokollt. A barlang bejáratához egy csapatot állítottam. Felhívtam őket, amikor felkeltem, amikor ettem és közvetlenül lefekvés előtt. A csapatom viszont nem hívhatott föl engem, így fogalmam sem volt, hogy mennyi az idő.”
„Anélkül, hogy tudtam volna, megalkottam az emberi kronobiológia tudományágát.”
Az idővel kapcsolatban a föld alatt töltött 63 nap alatt két fontos megfigyelést is tett. Mivel nem volt órája, teste jelzései alapján saját maga dönthette el, hogy mikor fekszik le aludni. Megnyúltak a napjai – igaz nem annyire, mint más kísérleti alanyoknak, akik később hasonló kísérletnek vetették alá magukat –, és egy alvás-ébrenlét ciklusa 24 és fél órás lett. Ezzel párhuzamosan fokozatosan torzult az időérzékelése is: a föld alatt minden nap el kellett számolnia 1-től 120-ig, lehetőleg másodpercenként, ám ez a kutatónak a kísérlet végére már öt percébe telt.”
„Vagyis öt percet pszichológiailag úgy éltem meg, mintha csak kettő lett volna.”
Mindezek után nem csoda, hogy a napok múlását sem tudta megfelelően követni. A kísérlet július 16-án kezdődött, és szeptember 14-én fejeződött be. Siffre szubjektív időérzékelése szerint azonban még csak augusztus 20. volt, amikor a kísérlet véget ért.
A kutató így magyarázta az anomáliát: „amikor örök éjszaka veszi körül az embert – a barlang teljesen sötét volt, csak egy villanykörte világított –, az emlékezet nem rögzíti az időt. Az ember elfelejti. Pár nap múlva már nem emlékszik arra, hogy mit csinált egy-két nappal korábban. Az egyetlen változás az, hogy mikor kel fel és mikor fekszik le. Ezen kívül teljes a sötétség. Mintha egyetlen hosszú nap lenne az egész.”
Az álom növeli a reakcióidőt
Siffre kutatása iránt a francia haditengerészet és a NASA is érdeklődött. Előbbi azért, mert épp atomtengeralattjáró-programja elején járt, és a hadsereg vezérkara a kísérlet során gyűjtött adatokat is felhasználta annak kidolgozásához, hogy hogyan érdemes beosztani a tengeralattjárókon az alvás és az ébrenlét idejét. A NASA pedig az űrverseny miatt kísérte figyelemmel a kutatást, hiszen semmilyen információval nem rendelkezett arról, hogy potenciálisan hogyan hathat az elszigeteltség az űrhajósok alvásritmusára.
Így Siffre csapatának pénzügyi gondjai nem voltak a kísérletek megszervezése során. A tesztet több alkalommal más emberekkel is megismételték, és újabb érdekes tapasztalatokat gyűjtöttek. A kísérleti alanyok mind remekül aludtak a föld alatt, általában 12 órán keresztül, amelyet 36 órás ébrenlét követett. Az ismételt kutatások alatt a REM-fázisokat (rapid eye movement – gyors szemmozgás) is elemezték. Ebben a szakaszban álmodunk, és a kísérlet során kiderült: minden plusz 10 perc, amit ébren töltünk, plus 1 percnyi REM-fázist eredményez.
Azt is megfigyelték, hogy minél többet álmodik valaki, annál rövidebb lesz másnap a reakcióideje.
Utóbbi megfigyelés a francia hadsereg érdeklődését is felkeltette: olyan szerekkel kezdtek kísérletezni, amelyek megnövelik az álmodással töltött időt.
Depressziós lett a föld alatt
Maga Siffre még kétszer töltött hosszabb időt a föld alatt: először 1972-ben, amikor 205 napon keresztül a Texas államban található Midnight Cave nevű barlangban élt. Arra volt kíváncsi, hogy hogyan hat az öregedés az időérzékelésre. Ez a kísérlet azonban mind anyagilag, mind pedig mentálisan megviselte a tudóst. Mire feljött a föld alól, mintegy 100 ezer dolláros tartozást halmozott föl. A barlangban pedig másfajta problémákkal szembesült: 79 nap után elromlott a lemezjátszója, feljegyzései és berendezései egy része pedig használhatatlanná vált a penésztől.
Egyetlen társasága egy egér volt, amikor azonban megpróbálta az állatot egy tállal elkapni, véletlenül agyonnyomta.
„Teljesen hatalmába kerített az elhagyatottság” – emlékezett vissza azokra a kritikus napokra. Még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében. Ilyen hosszú időre nem ment többet a föld alá, sőt, egy darabig úgy tűnt, hogy egyáltalában nem lesz újabb kronobiológiai kísérlet szereplője. Tartozásai miatt ugyanis egy időre fel kellett hagynia az időérzékelés tanulmányozásával.
Születésnap három és fél nap késéssel
Aztán eljött 1998., amikor John Glenn 77 évesen visszatért az űrbe, és Siffre úgy döntött, követi az asztronauta példáját. A franciaországi Clamouse-barlangra esett a választása, ahol 2 hónapot töltött el.
Itt ünnepelte 61. születésnapját és a századfordulót – igaz, mindkettőről lecsúszott, mert három és fél nappal később fogyasztotta el a direkt a két alkalomra magával vitt libamájpástétomot és pezsgőt.
Ez volt a kutató utolsó kísérlete, aki 2008-ban azt mondta: manapság már nem is lehetne ilyen kutatásokat végrehajtani, mert sokkal szigorúbbak az etikai előírások és normák. 1964-ben például, amikor a második kísérleti alany, aki folyamatosan be volt mikrofonozva, először aludt 33 órán keresztül, már-már azt hitték, hogy meghalt.
„Már azon voltam, hogy lemegyek a barlangba és kiderítem, hogy mi történt. Aztán a harmincnegyedik órában horkantott egyet, és ebből tudtuk meg, hogy él.”
A századforduló után Siffre már nem tért vissza hosszabb időre a föld alá. Kutatásai nemcsak a kronobiológia alapjait fektették le, de azt is megmutatták, hogy milyen súlyos mentális és lelki zavarokat okoz az izoláció. Élete 85. évében, Nizzában halt meg.
Nemcsak Michel Siffre-nek voltak különös ötletei: William Buckland egyetlen unalmas pillanatot sem engedett magának.
