Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
1925 decemberében, száz évvel ezelőtt kezdte meg a sugárzást a Magyar Rádió. Az első adást még „ropogás, fütyülés és suttogás” zavarta meg, néhány év alatt azonban százezrek kedvelt szórakozásává vált a rádiózás – többek között Karinthy Frigyes is szívesen hallgatta.
Az 1920-as években valóságos rádióláz tört ki Amerikában és Nyugat-Európában. Eleinte még magyar szó sem volt az új találmányra: hol angolul, broadcastingnak mondták, hol megpróbálták esetlenül körülírni: „hangosan beszélő drótnélküli telefon”-nak nevezték. A Magyar Rádió elindulását óriási várakozás előzte meg: azt várták tőle, hogy a „modern világ nagyszerű csudája” elvigye a kultúrát a legtávolabbi magyar falvakba is:
„A falu most már nem jelenti az elmaradt kétségbeesett Bugacot, mert a legelhagyatottabb vidéki tanyán élő ember is bekapcsolódhat a nagy kultúrközösségbe”
– írta 1924-ben a 8 Órai Újság.
Egy rozzant bútorszállító kocsiból indult a magyar rádiózás
A kormány azonban nem volt annak a híve, hogy válogatás nélkül, bárki, bármit meghallgathasson, ezért, mielőtt 1925. december 1-jén elindulhatott volna a hivatalos magyar rádiózás, törvényt kellett alkotni hozzá. Pedig az első, kísérleti jellegű rádiós híradások már 1924-ben megjelentek, ezeket a Gyáli útról, egy rozzant bútorszállító kocsiból sugározták. A Postakísérleti Állomáson veszteglő, jobb napokat látott járművet Noé bárkájának becézték, és hetente háromszor, esténként sugározta a híreket.
Illegális szórakozás
A rádiózás, mielőtt a törvény megszületett volna, titkos szórakozásnak számított. Ekkoriban mindössze negyven, illegális rádiókészülék volt Budapesten, és országszerte is alig néhány százan rendelkeztek rádióval.
Akinél viszont a hatóság „rádiónyomozói” megtalálták a készüléket, lepecsételték és elkobozták azt a rendelet megjelenéséig.
Amikor viszont elkészült a rendelet, ugrásszerűen megnőtt az érdeklődés a készülékek iránt: 1925 decemberében már hosszú sorok álltak a boltok előtt, és egy csapásra 40 000 ember rendelkezett rádióval.
Két- és háromlámpás rádiók, milliókért
A legolcsóbb készülékekért 300 000 koronát (mai értékén körülbelül 30 000 Ft-ot) kellett kifizetni, de ezen csak a budapesti, Csepelről átjátszott adást lehetett fogni. Egy igazán profi „háromlámpás” készülékért, amivel „már Berlint, Prágát, Zürichet, Rómát, Párist is fel lehet venni”, akár hárommillió koronát (275 000 Ft) is kiadtak a technikai újdonságok iránt lelkesedők. Ezek a készülékek már nem működtek a házilag barkácsolt antennákkal, csak a nagyobb, tetőre szerelt változattal – ami viszont legtöbbször a bérpalota-tulajdonosok ellenkezésébe ütközött.
„Ropogás, fütyülés és suttogás” zavarta meg az első adást
Az első „hivatalos” adást 1925. december 1-jén sugározták. A Rákóczi út 22. szám alatti, hangszigetelt stúdióba meghívták a sajtó képviselőit, például a népszerű publicistát, Rákosi Jenőt,
„aki órák hosszat nem tudott betelni attól a csodától, amit a rádió olyan embernek nyújt, aki még nem hallotta.”
A Rákóczi útról a csepeli adóhoz került a hang, és a rádióval rendelkezők Budapest 40-60 km-es körzetében tudták fogni az adást. Technikailag úgy nyújtotta a legjobb élményt a rádiózás, ha az emberek az egyik fülükre a rádióhallgatót, a másik fülükre pedig a telefonhírmondó hallgatóját tették. Az első napokban azonban technikai malőrök nehezítették a műsor élvezetét: „ropogás, fütyülés és suttogás” zavarta meg a reggel nyolc órától sugárzott ünnepi hangversenyt. Az első napon a korabeli politikusok beszédein kívül Liszt-darabokat, operaáriákat és 18. századi magyar dalokat sugároztak.
A rádiótól nem titkoltan azt várták, hogy összekösse a trianoni országhatárokon kívül rekedt magyarságot az anyaországgal. A Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója, Kozma Miklós már az adás elindulásakor hangsúlyozta annak fontosságát, hogy „különösen Magyarország mai helyzetében (...) a hullámokon keresztül minden határon túl eljut a magyar szó”, a Friss Újság szerint pedig „a rádió valóságos összekötő kapocs lehetne elszakított véreinkkel, kár tehát fel nem használni”.
"Zenét akar. Valami lágy, meleg, édes zenét"
A csepeli adót 1928-ban felváltotta a lakihegyi adótorony, a technikai nehézségek lassacskán elsimultak. Nem mindenki tudott könnyen megbarátkozni az újdonsággal: a Színházi Élet például külön rovatot nyitott a rádiózás nehézségeivel küzdő olvasók számára, Rádiószanatórium címmel, a műfaj iránt különösen érdeklődők pedig a Rádiótechnika vagy a Magyar Rádió Újság cikkeiből informálódhattak. A rádiózás egyre népszerűbbé vált: a kiadó szoba vagy nyaraló esetében külön jelezték, ha rendelkezett rádióval, sőt, a rádió megjelent a házassági hirdetésekben is: „Kicsi, melegszívű, 20 éves, romániai magyar leány ül a rádió mellett.
Zenét akar. Valami lágy, meleg, édes zenét. Az élet zenéjét. Egy kékszemű, barna férfire várok, akivel a házasságban végigcsókolnánk az életet.
Választ »Fehér szimfónia« jelige alatt kérek.”
Asszonyok tanácsadója és Bergengóc bácsi meséi
Hogy kapott-e választ egy (vagy több) hasonlóan ábrándos, rádióhallgató úrtól, nem tudhatjuk, de 1930-ban már 300 000-en hallgatták a híreket, nyelvleckéket, sport-, hangverseny- és színházi közvetítéseket. A nők körében különösen népszerű volt az Asszonyok tanácsadója, a gyerekek pedig Oszkár bácsi (Szalay Oszkár) és Bergengóc bácsi (Zsombók Zoltán) meséit várták a legjobban. Adásba került – többek között – Kacsoh Pongrác János vitéze, különféle színdarabok (az elsőt Móricz Zsigmond írta kifejezetten a rádió számára), és szívesen állt a mikrofon elé Kosztolányi, Karinthy és Babits is. A legnagyobb hallgatottságot azonban (országhatáron belül és kívül egyaránt) a cigányzene hozta.
Karinthy Frigyes a rádióról
Karinthy Frigyes, aki különösen nyitott volt a technikai újdonságokra, Rádió című novellájában egy hajótöröttről írt, akinek egyetlen társa az óceán kellős közepén egy rádiókészülék. „Délelőtt spanyolul tanult egy kitűnő filológustól, aki Barcelonában adott ilyentájban nyelvleckéket a rádióba. Délben érdeklődéssel hallgatta meg a londoni tőzsdejelentést, összehasonlítva a berlinivel, ami félóra múlva következett.
Ebéd után Oszkár bácsi mesélt Budapesten a jó kis Aladárról és a haszontalan Alajosról.
Három óra felé egy párizsi szállodakirály adta elő emlékiratait a szakácsművészet birodalmából – recepteket közölt, eredeti szabadalmait előételekhez és pástétomokhoz. Aztán tánczene Milánóban.”
Ugyancsak izgalmas kérdés volt, hogy hová fejlődhet a rádió néhány évtized vagy évszázad múlva. Karinthy látnoknak bizonyult: amikor a Színházi Élet 1933-ban a legjelentősebb magyar írókat faggatta a témában, szinte szó szerint leírta a mai okostelefonokat:
„A jövő rádiója zsebben hordható, öngyújtó nagyságú masina lesz, ügyes kombinációja a felvevő-, leadó- és távolbalátókészüléknek.
Egyben természetesen öngyújtó is. Működését példával illusztrálhatnám legjobban. Felébredek, miután újságok nem lesznek, bekapcsolom a készülékemet, hogy meghallgassam Internacia Gazeta de Tutmondaré eszperantónyelvű híreit: Yokohamában óriási tűzvész pusztít, egész házsorok lángb an állnak, fordítok egyet a készüléken és telefonom segítségével szobámban zajlik le a borzalmas szerencsétlenség.”
A rádió bemondói, vagy ahogyan a korszakban emlegették őket, a szpíkerek konferáltak, híreket mondtak, színházi előadásokat és sportmérkőzéseket közvetítettek, időjárást jelentettek. A legismertebbek közé tartozott Beöthy Baba és Gecső Sándorné; a férfiak között pedig Rósner Kálmán és az olimpiai vívóból szpíkerré lett Petschauer Attila. (Borítókép: A Habsburg-család rádiózás közben. Fortepan / Habsburg Ottó Alapítvány)
Ha érdekel Petschauer Attila tragikus sorsa, ezt a cikket ajánljuk.
