Margaret Thatcher 1990-es bukása első pillantásra váratlannak tűnt, azonban ekkor már hosszú ideje gyűltek azok a feszültségek, amelyek végül saját pártját ellene fordították. A történet a hatalom megszokott logikáján túl személyes sérelmekkel, megingott tekintéllyel és egy váratlan ellenfél éles szavaival válik teljessé.
Thatcher az ominózus napon 11 és fél évnyi miniszterelnökség után utoljára állt a Downing Street 10. ajtajában, és bár azt mondta, jobb állapotban hagyja az országot, mint ahogy találta, láthatóan összetört volt. A Konzervatív Párt vezetéséről azért kellett lemondania, mert nem kapott elegendő támogatást a kihívóival szemben indított vezetőválasztáson. Pedig politikai pályája korábban megdönthetetlennek tűnt: három választási győzelmet aratott, keményen szembeszállt a szakszervezetekkel, a Munkáspárttal, és gyakran a saját kabinetjével is. Végül azonban éppen saját párttársai fordultak ellene – azért, mert úgy érezték, elkezdte kizárni őket a döntésekből.
"Nem, nem, nem!"
A harmadik választási győzelem után Thatcher népszerűségét aláásta a rendkívül vitatott „poll tax”, amely egységes helyi adót írt elő minden lakosnak, jövedelemtől függetlenül. A tiltakozások és a 1990-es londoni zavargások miatt sok konzervatív képviselő attól tartott, hogy elveszíti a pozícióját. A végső törést azonban nem ez, hanem Európához való viszonya okozta. Thatcher nyíltan ellenezte a brüsszeli integrációt,
a parlamentben elhangzott híres „No, no, no!” kijelentése pedig végképp megalázó volt egyik leghűségesebb, de csendes természetű szövetségese, Sir Geoffrey Howe számára.
A miniszter ekkor mondott le, ezzel megnyitva az utat a lázadás előtt.
Megalázták a Vasladyt
Howe lemondását hamarosan követte az, amit sokan a brit parlament történetének egyik legpusztítóbb beszédének tartanak. Howe krikettmetaforákkal írta le, hogyan lehetetlenítette el Thatcher az európai tárgyalásokat saját csapatának:
mintha a csapatkapitány törné el a nyitók ütőjét a meccs előtt.
Ez volt az a pillanat, amikor a régi rivális, Michael „Tarzan” Heseltine visszatért a politikai színtérre, és kihívta Thatchert. Bár Thatcher az első szavazási körben még több voksot kapott, nem szerzett elegendő támogatást a biztos győzelemhez, és ezzel politikai értelemben halálosan megsebesítették.
Miniszterei sorra közölték vele, hogy már nem tudják megvédeni, még ha azt is mondták, támogatnák, ha újra indulna. Thatcher könnyeivel küszködve jelentette be a kabinet előtt a távozását, majd a párt John Majort választotta új vezetőjének. A Vaslady másnap könnyek között hagyta el örökre a miniszterelnöki rezidenciát. Bár később azt ígérte,
„jó hátsó üléses sofőrként” segíti majd utódját, valójában élete végéig hordozta sértettségét.
Ahogy később fogalmazott: „Árulás volt – mosollyal az arcán.”
Ha kíváncsi vagy a black friday eredetére, olvasd el ezt a cikkünket is!
