Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az Egyesült Királyság történelme során utolsó alkalommal 70 évvel ezelőtt szerzett területet: egy 25 méter széles, csupasz sziklát, amely mintegy 11 órás hajóútra található a Skóciához tartozó Külső-Hebridáktól.
1955. szeptember 15-én a HMS Vidal brit felderítőhajó elérte úticélját: a Külső-Hebridáktól mintegy 420 kilométerre, az óceán közepén található sziklát. Az erős szél miatt három napot vesztegelt, mire küldetését végrehajthatta, és rádióüzenetet küldhetett haza:
„A Rockall-művelet sikeresen befejeződött”.
A küldetés a szikla elfoglalása volt: a hajóról helikopterrel három haditengerészt és egy civil tudóst, bizonyos James Fishert tettek le a szikla egyetlen nagyjából sík részére, egy 3,5×1,3 méteres kiszögellésre. A „felfedezők” leszúrták a brit zászlót, és hivatalosan Nagy-Britannia tulajdonának nyilvánították a szigetet. De mi lehetett az oka, hogy a Rockall névre hallgató szikla, amelynél Fisher szerint „nem létezik elszigeteltebb kődarab a világ óceánjain”, ilyen vonzóvá vált Nagy-Britannia számára?
A hidegháború miatt lett fontos
A legrégebbi térkép, amelyen feltűnik Rockall, nagyjából 1500 körülre tehető, 1698-től pedig rendszeresen szerepel a feljegyzésekben. Az első dokumentált partaszállást egy brit haditengerész-csapat hajtotta végre Basil Hall skót tengerész és világutazó vezetésével. Pontos helyzetét 1831-ben határozta meg egy brit felderítőhajó, szélesebb körben azonban csak 1949-től vált ismertté, amikor a BBC hajózási időjárás-jelentésében az egyik, Nagy-Britannia körül található tengeri zóna ezt a nevet kapta.
És nagyjából erre az időre tehető az is, hogy a britek fölismerték a „sziget” stratégiai jelentőségét. Ahogy a hidegháborús szembenállás egyre élesebbé, feszültebbé vált, és a NATO és a Szovjetunió tengeralattjárói folyamatosan járőröztek a világ óceánjaiban,
Rockall birtoklása kulcsfontosságú kérdéssé vált az észak-atlanti térség ellenőrzése szempontjából.
Kémkedéstől tartottak a britek
Ráadásul az 1950-es években indult a Külső-Hebridák legdélebbi szigetén, Dél-Uiston az amerikaiak által fejlesztett első, nukleáris robbanófejjel felszerelt, irányított ballisztikus rakéták tesztelése. Az 1970-ben a titkosítás alól feloldott NATO-dokumentumokból kiderül: a brit vezetés attól tartott, hogy
„ellenséges ügynökök” Rockallról kémkedhetnek a tesztlétesítmények után, potenciálisan értékes információkhoz jutva a programról.
Ezért jött létre a Rockall-művelet. „Őfelségétől utasítást kaptam, hogy az ő nevében annektáljam Rockall szigetét” – mondta küldetéséről hazatérve Richard Connell, a HMS Vidal kapitánya. Noha a szikláról – elhelyezkedéséből következő stratégiai jelentőségétől eltekintve – nehéz elképzelni, hogy bármilyen szempontból fontos legyen, közelebbi vizsgálata meglepő eredményeket hozott. A haditengerészekkel tartó tudós, James Fisher ugyanis kőzetmintákat is hazavitt. Ezek elemzése során kiderült: a sziget egy erodált vulkán maradványa, és az itt található gránit meglehetősen egyedi.
Sőt, később egy új ásványt azonosítottak benne, amely jelenlegi tudásunk szerint sehol máshol nem található meg a Földön: ez a bazirit.
Skóciához csatolták a sziklát
A hidegháború végével Rockall stratégiai jelentősége megszűnt – gondolhatnánk, ám nem így történt. Időközben ugyanis kiderült: a sziget körül halban rendkívül gazdag a tenger, ráadásul a tengerfenék alatt feltehetően olajmezők helyezkednek el. Nem csoda hát, hogy Írország, Izland és Dánia is bejelentette igényét a területre. Hogy a vitát egyszer s mindenkorra eldöntse, a brit parlament 1972-ben megszavazta, hogy hivatalosan is Skócia nyugati szigeteinek részévé nyilvánítsák Rockallt.
A ravasznak tűnő húzás azonban nem hozta meg a kívánt eredményt: egyetlen ország sem ismerte el az Egyesült Királyság igényét.
Ráadásul az ENSZ 1982-es tengerjogi egyezménye kinyilvánította: olyan sziget, amely lakatlan és nem rendelkezik önálló gazdasággal, nem szolgáltathatja területi igény alapját. A sziklát körülvevő terület így nyílt tengerré vált, amelyhez egyetlen országnak sincs kizárólagos joga.
Aktivisták és kalandorok
Rockall története azonban még korántsem ért véget. Hiába jellemezte úgy Lord Kennet korábbi tengerész és brit munkáspárti képviselő a szigetet, hogy
„nincs nála a világon szomorúbb, kétségbeejtőbb, szörnyűbb hely”,
különböző okokból többen fejükbe vették, hogy eltöltenek a sziklán néhány éjszakát. Tom McCleant, a brit Különleges Légi Szolgálat (SAS) korábbi tagját hazafias érzések vezették 1985-ben, amikor 40 napon át Rockallon lakott. Be akarta bizonyítani, hogy igenis élhető a szikla, így támogatva meg a sziklával kapcsolatos brit területi igényt.
Tizenkét ével később Greenpeace-aktivisták vették birtokba a kietlen szigetet, hogy így tiltakozzanak a brit kormány terve ellen, miszerint bányászati engedélyeket adna ki a régióban. Mikronemzetállamot hoztak létre Waveland világállam néven (Global State of Waveland), és 42 napot töltöttek a szigeten, egészen addig, amíg Nagy-Britannia nem csatlakozott az ENSZ tengerjogi egyezményéhez. Nick Hancock 2014-ben már csak a kaland kedvéért vonult el a szigetre, hogy 43 nappal új rekordot állítson föl. Hasonló volt a motivációja Cam Cameronnak is 2023-ban, ám neki nem sikerült a dolog: tervezett ott tartózkodása félidejében ki kellett menekíteni, mert a kedvezőtlen időjárás megrongálta a felszerelését.
Annyi bizonyos, hogy nem kis teljesítmény és kockázatoktól sem mentes akár csak pár napot is Rockallon tölteni: 2006-ban itt mérték a tudományos műszerekkel valaha feljegyzett legmagasabb hullámokat a nyílt tengeren: 29 méterre emelkedtek, ami azt jelenti, hogy több mint másfélszer magasabbak voltak Rockall 17 méter magas sziklájánál.
A szardíniai Budelli szigete nem annyira izolált hely, mint Rockall, de 33 éves ott tartózkodása alatt Mauro Morandi így sem találkozott emberrel, csak macskákkal és vadmadarakkal voltak.
