Több történet is kering a Velencei-tó körül hatalmas halakról, óriási vízi élőlényekről. Ezek közül kétségtelenül a Lángi remete legendája a legizgalmasabb, amely után igazi hajtóvadászat indult közel 100 évvel ezelőtt.
A régmúlt beszámolói között keresgélve több olyan riportra is bukkanhat a kitartó kutató, amelyek hatalmas halszörnyek garázdaságairól, rémtetteiről szólnak. Sérthetetlennek tűnő harcsák, természetfeletti intelligenciájú szörnyetegek, hálószaggató halmonstrumok, életveszélyes sérüléseket okozó farokcsapások – a Lángi remete után 1939 nyarán háromnapos hajtóvadászat indult a Velencei-tó körül.
Sekély csatornában bukkantak a halszörnyre
Az Est című lap július 31-i beszámolója szerint már „évek óta tömérdek bosszúságot okozott a derék halászoknak” a két méternél is hosszabb hal, amely nevét arról kapta, hogy „a tó hatalmas lángi tisztását övező náderdőkben tanyázott”.
„A Lángi remete egyszerűen sérthetetlen volt, mintha a nádasok titokzatos szellemei segítették volna.”
Már jó ideje senki sem látta nyomát a hatalmas harcsának, amikor 1939 júliusának végén egy nap, „kora délelőtt egy őrház bakterének kisfia kinn játszott a Kajtori csatorna partján s egyszer csak éktelen bömböléssel futott haza.
Alig bírta eldadogni szörnyű ijedtségében, hogy iszonyú nagy hal úszik a csatornában”.
A bakter ismerte a remete rémtetteiről szóló történeteket, így azonnal riasztotta a környékbeli halászokat, akik hamarosan meg is érkeztek. A későbbi beszámolók szerint a hal két és fél méter hosszú lehetett, ahogy a sekély vízben pihent, körülötte kacsatollak úsztak a víz felszínén. Ahogy Az Est írta: „annak jeléül, hogy az őshal még üldözői előtt sem tagadta meg magát és
jó étvággyal elfogyasztott néhány gyengehúsú idei kacsát, amelynek ínyenc élvezetéről amúgy is híres volt.”
Ahogy a halászok közeledtek, a hal egy „versenyző motorcsónak” sebességével menekülni kezdett. Megindult a hajtóvadászat.
A gát sem tudta megállítani
Noha az üldözők a parton, gyalogosan nem tudtak lépést tartani az elképesztő tempóban úszó rémséggel, egy biciklis legényt előreszalajtottak, aki értesítette a sárkeresztúriakat. Az ottani fiatalok „bakok közé hevenyészett deszkákból, sövényfonatokból és zsupkévékből” gátat építettek a Nádor csatornán – a Kajtori csatorna ugyanis Sárkeresztúrnál a Kis csatornával együtt ide ömlik: a helyet akkoriban Sárvíznek is nevezték.
A halászok biztosra vették, hogy ezúttal elkapják a szörnyeteget, ám alulbecsülték a Lángi remete vadságát és erejét. Ahogy a lap beszámolójában szerepel: a hal „motorcsónak módjára vágtatott előre a vízben s akkor sem torpant meg, amikor az alkalmi gát elé ért.
Faltörőkosszerű orrával nekirontott, s úgy ment át rajta, mintha ott sem lett volna.”
Szörnyű sérülést okozott a halszörny
Az üldözés éjszaka sem maradt abba, fáklyafénynél mintegy kétszázan keresték tovább a vízi fenevadat. A csatorna teljes szélességében hálót feszítettek ki, két halászlegény pedig szigonnyal a kezékben kutatta át a part zugait – a ravasz remete ugyanis előszeretettel bújt meg ilyen rejtekekben.
„Megvan. Itt lapul!”
– kiáltott föl izgatottan az egyik legény, s a másik hálósegítő is odakanyarodott, hogy semmiképp ne szabadulhasson el a harcsa. A következő másodpercek mindenkit megleptek, a drámai pillanatokról így számolt be Az Est: „A rejtett odú körül hirtelen felforrott a víz, a kutató legény derékig kilódult a vízből s nyögve zuhant a kifeszített háló közepébe, magával rántva a másik legényt, s a végzetesen összeakadt hálót. A fáklyák fényénél egy pillanatra láttuk az őshalat. Zöldesszürke háta, széles koponyája hasította a vizet s apró szemeivel szinte gonoszul nézett a partra. Aztán nekifúrta magát a víznek s elsistergett.”
Az egyik hálósegítő komoly sérüléseket szenvedett: a remete „jobb combjáról és lábszáráról úgy leborotválta egyetlen farkcsapással a bőrt, hogy néhol a hús is velement” – írta a lap tudósítója. Az óriásharcsát még két napon keresztül űzték – a környék mintegy 20 községének lakói a hajtóvadászat lázában égtek, még fogadásokat is kötöttek, ki kerül ki győztesen a küzdelemből. Még háromszor látták a fenevadat, Cece mellett még hálót is dobtak a halra, amely azonban szétszaggatta csapdát. A Sió partján azonban az üldözőknek meg kellett állniuk, onnan ugyanis „már másnak a halászati joga kezdődik”. Hogy a Lángi remetével ezután mi lett, senki sem tudja: egyesek szerint a Duna, mások szerint a Balaton felé úszott el a folyón. A sérült hálósegítő így számolt be az utolsó pillanatokról:
„a vízből mégegyszer visszanézett a gonosz. Úgy vélem, hogy röhögött valamennyiünkön.”
Véres csalival mentek az óriásharcsára
Nem ez az egyetlen, óriásharcsáról szóló történet maradt fenn a Velencei-tó körül. Számos hasonló – még ha kevésbé drámai – beszámolóra lehet bukkanni régi újságokban. A Kis Újság például 1950-ben egy téli viadalról számolt be egy különösen hatalmas harcsával, amely azért vált szükségessé, „mert úgy elszaporodtak a Velencei-tóban ezek a mázsás bestiák, hogy a haltenyésztést veszedelem fenyegette”. Három csónakkal indultak a halászok a vadászatra, a nádas közelében a horogra döglött vízipatkányt szúrtak. Ahogy a lap fogalmaz:
„csizmasarokkal jól megtaposva, mert a harcsa ínyenc, szereti a véres pecsenyét”.
Előkerült a kuttyogató is, egy „öblös, fazékforma szerszám, a fenekén fogantyúval”, „szájával a víz fölé tartják s erőteljesen rácsapják a víz tükrére”. A halászok szerint ennek nem tudnak ellenállni a harcsák: „dührohamot kapnak a vén óriások, feltámad bennük a rablóösztön és gyilkos kedvvel indulnak portyára.” A jól megválasztott csali meg is hozta az eredményt: az óriásharcsa ráharapott, ám ez még csak a kezdet volt.
„Most kitör a nyílt harc.
A zsinór szisszenve csapódik vissza és ellanyhul, mert a harcsa ilyenkor ellenkező irányba vált. A csónak egyetlen evezőcsapástól úgy megperdül a tengelye körül, hogy majd kirepülök belőle” – írta a lap kiküldött munkatársa. Hosszas küzdelem kezdődött, a hal kifárasztása hosszas és komoly szakértelmet igénylő folyamat volt. A zsinór és a méretes horog nem is volt elég a fenevad kifogásához: három szigonyt is bele kellett vágni ahhoz, hogy ki lehessen emelni az egyik csónakba. „Hossza majdnem másfél méter, súlyát hatvan-hetven kilóra becsülik” – írta a lap.
Tiltott zónába bújt a ravasz fenevad
Okos, vén és hatalmas, szinte természetfölötti képességekkel rendelkező halakról a későbbiekben is adtak hírt a lapok. Az Észak-Magyarország például 1970-ben arról írt, hogy legendák keringenek „egy óriás harcsáról, amelynek korát 90 évre, súlyát 130—150 kilogrammra becsülik”. A ravasz bestia sokszor „a tó dinnyési »csücskébe«, a rezervátumba menekült,” ahol tilos volt a halászat. „Néhány hónapi »remeteség« után az óriás harcsa a napokban ismét kimerészkedett a nyílt vízre” – írta a lap, amelynek beszámolója így zárult:
„most különleges akciót indítanak elfogására; rendkívül erős anyagból hálót készítenek, s megpróbálják belecsalogatni.”
Hogy az akció sikerrel járt-e, nem tudni, ám annyi bizonyos, hogy a Fejér Megyei Hírlap két évvel később arról írt, hogy egy 100 kilósra becsülhető példány állítólag egyszer már „horogra akadt, de egy álló éjszakán át tartó küzdelemből a hal került ki győztesen, mert végül is sikerült elszakítania a horgászzsinórt”.
A halászok nem, csak villámcsapás tudta leteríteni
„A halóriás rémtörténete” címmel közölt beszámolót 1977-ben a Magyar Horgász, amelyben különös esetről adott hírt. Óriásharcsáról ír ez a lap is: egy ismert helyi horgász csónakjától alig két méterre
„egy embernagyságú szörny dobta ki magát a vízből és zuhant közvetlen melléje akkora örvényt vágva, ami ötméteres csónakját 45 fokra elfordította.”
A fenevad egy másik öreg halász „hálóját 3 ízben tépte szét, utána már nem is mert arrafelé halászgatni.” A „tapasztalt, vén, óvatos, ravasz halat” még villanyhálóval sem siketült elkapni. 1976 nyarán aztán egy Fülöp József nevű horgász furcsa tárgyat vett észre a vízben. „Odaérve megfogta és látta, hogy egy eddig még nem látott nagyságú hal farka az, ami a kezében van, de már nem mozgott, merev volt, döglött.”
Olyan nagy és súlyos volt, hogy csónakba emelni esélyük sem volt, végül „száját késsel átszúrva vontatókötélre vették”, úgy húzták ki az agárdi csónakkikötőbe. Farkával együtt a 2 métert is elérte, és 80 kiló 30 dekát nyomott. Halálának okát egy darabig csak találgatták, végül a helyi halászok arra jutottak, hogy „előző napon nagy vihar volt és villám csapott a tóba, éppen az óriásharcsa közelében”.
„A villámcsapás tudott csak elbánni a Velencei-tó óriás harcsájával.”
Talán kevesen tudják, de a Velencei-tóban nem mindig voltak harcsák. Szabó Imre halbiológus és agrártörténész elmondása szerint az 1910-es években hoztak először a tóba ilyen halat. Erről beszélt az Esti Hírlapnak 1978-ban dr. Kopik Tibor, a Velence-tavi és Környéki Dolgozók Horgász Egyesületének elnöke is. Igaz ő későbbre tette a faj megjelenését, amikor „a tulajdonos földbirtokos kísérletképpen 1930 körül telepített harcsaivadékokat.” Az elnök valamelyest megkérdőjelezhető véleménye szerint ugyanakkor „a harcsa valamiért nem szaporodik ebben a tóban, tehát csak annyi élt itt, amennyit negyven éve ide hoztak.” Véleménye szerint addig sosem sikerült senkinek harcsát kifognia a tóból, így eshetett meg az a különös dolog, hogy
„végelgyengülésben kimúlt egy óriás harcsa a Velencei-tóban”.
A furcsa esetnél az talán még nagyobb rejtély, hogy szaporodás híján honnan származnak az óriásharcsák, amelyekről az idők során egyre újabb és újabb beszámolók érkeztek.
Nyitókép: Fortepan / Tölg Anna
A balatoni hajózás története is roppant izgalmas: tudtad, hogy egy brit hajóépítőnek köszönhetjük a vitorlásokat?
