Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ma már megborzongunk, akkoriban mégis ez volt a normális: a szocializmus kezdetén – és valójában még egészen hosszasan – a higiénia másról szólt, mint ma.
Itt nem arra kell gondolni, hogy nem három- vagy négypengés eldobható borotvát használtak a nők, ismeretlen volt a koreai típusú arcápolás, vagy hogy nem létezett minden ikonikus parfümnek olcsó koppintása is, hanem arra, hogy tisztálkodni is mosószappannal tudtak, a lakások túlnyomó többségében pedig még fürdőszoba sem volt.
1960-ban mindössze a magyarok 17 százaléka élt fürdőszobás lakásban: a városi lakosságnál 31 százalékkal magasabb, a községekben élőknél 6 százalékkal jelentősen alacsonyabb volt ez az arány. Ekkoriban a komfort nélkülinek nevezhető otthonokban élők számára a közfürdők jelentettek tisztálkodási lehetőséget: itt fél vagy egy órára lehetett mosakodási lehetőséget megfizetni.
Leggyakrabban hétvégente, mindössze heti egyszer kerítettek erre sort az emberek,
amelynek anyagi és praktikumban rejlő okai is lehettek, de attól, hogy egy lakásban volt fürdő, még egyáltalán nem biztos, hogy azt gyakrabban használták ennél a heti egy alkalomnál.
A higiénia megállt a közös fürdővíznél
Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című könyvéből ugyanis kiderül például az, hogy az ötvenes években népegészségügyi propagandakampányt kellett indítani azért, hogy a heti egy mosakodást a mindennapi tisztálkodás váltsa fel, ám ez nem túl nagy sikerrel ment végbe. A mindennapok rutinja legfeljebb egy lavóros cicamosdást jelentett: nemcsak a fürdőszobák elterjedését, de bizony a hetvenes éveket is meg kellett várni ahhoz, hogy a hétvégéket ne fémjelezze sok családban a fürdőszoba rituális felfűtése, majd a család egyes tagjainak megmosdása, egymás után.
A mosakodás maga is egész máshogy zajlott, mint amit ma higiénikusnak vagy gusztusosnak vélünk.
Egy kádnyi vízben tisztálkodott le sokszor a teljes család, a sort a gyerekek nyitották, őket a nők, majd a férfiak követték ugyanabban a vízben. Sokszor még a törölköző is közös volt, ami pedig az illatszereket illeti, a mosdószappan helyett mosószappan akadt csak még a hatvanas években. A pipereszappanok ára a hetvenes években kezdett csökkenni, ekkor már többen választották a kímélőbb és kellemesebb illatú alternatívákat a rusztikus mosdószerek helyett.
A szocializmus alatt terjedt el a fogmosás szokása
A hatvanas évektől aztán megugrott a fürdőszobás lakások száma, a hetvenes években pedig a mindennapos tisztálkodás is sokkal egyértelműbb volt, már az ekkoriban a saját törölköző használatára buzdító kampány arra utal, hogy volt még min csiszolni. A hetvenes években lábmosás utánra maradt továbbra is a családi törölköző, de egyre inkább jellemzővé vált a modern higiéniáról alkotott felfogáshoz közeli gyakorlat.
Ahogyan a testükből is egyre többet mutattak meg az emberek ruházatuk merészebbé válásával, úgy használtak egyre több és kifinomultabb tisztálkodószert, kozmetikumot és illatszert is.
Kialakultak generációs különbségek: az idősebbek szívesebben ültek be egy kádnyi vízbe ázni, míg a fiatalok zuhanyoztak.
Egyre több flakon került azonban a polcokra, a kád mellé. Míg az ötvenes években a nőknek annyit javasoltak, hogy begyűjtött esővízzel tisztítsák meg arcukat, a smink kifejezetten ellenjavallott volt, és nem nagyon akadt krém sem, amelyet felkenhettek volna ápolásként, a hetvenes években beköszöntött az illatok forradalma.
Folyékony szappanok, samponok és dezodorok követeltek maguknak állandó helyet, a fürdővízbe habfürdő került, és minden bizonnyal hatalmas egészségügyi hozadéka volt annak is, hogy a fogmosás is elterjedt a városi lakosság körében. (Igen, tényleg az 1970-es évekről beszélünk!) A dezodorok megjelenése után egy időben nem mosakodás mellett, hanem ahelyett használták sokan az újszerű készítményeket – ennek a megoldásnak minden kellemetlen velejárójával.
A szőrtelenítés tabu volt
A hajat sem mosószappannal, szódával, kátránysamponnal tisztították ekkor – az ötvenes években ez alapvető gyakorlat volt, akárcsak az ecetes, kamillateás vagy hidrogénperoxid-oldatos öblítés. A WU2 már a hatvanas években elindult hódító útjára, és léteztek hajszínező samponok – annak ellenére, hogy sokan még azt sem értették, pontosan hogyan működik a samponos hajmosás.
Ennek mikéntjét a hetvenes években még újságcikkben kellett elmagyarázni a magyar nőknek, akik közt akadt, aki hetente, míg más havonta élt ezzel a lehetőséggel.
A szőrtelenítés ugyanakkor sokáig tabutéma volt: a legnépszerűbb megoldásnak a borotválkozás számított, amihez saját, nőknek fejlesztett eszköz helyett az apa vagy a férj borotváját vette igénybe a legtöbb nő. A szem előtt levő testrészeket szabadították meg a szőrszálaktól, azaz a láb volt az első, amelyet sokan pihétlenítettek. A hónalj-szőrtelenítés a nyolcvanas évek közepén vált általános gyakorlattá, a szocializmus ideje alatt pedig kevesen gondolták úgy, hogy intim tájon is borotvát alkalmazzanak. A gyantától a fájdalom és a gyantáztatás túl intim mivolta miatt sokan ódzkodtak. Ma, amikor nincs az a kozmetikai vagy egyéb beavatkozás, ami tabu lenne, és gyakran az is megbotránkozást kelt, ha felvetül a mindennapos zuhanyzás bármilyen mértékű ritkítása, furcsa belegondolni, hogy mindettől alig néhány évtizednyire vagyunk. (Borítókép: Fortepan/FŐFOTÓ)
Ha arra is kíváncsi vagy, hogyan alakult a hajápolás története, ezt a cikkünket ajánljuk!
A cikk Magyari Hajnalka Trendi nő a szocializmusban című könyvének felhasználásával íródott.
