Rejtjelek, titkos üzenetek, kémek – a háborús gépezet apró fogaskerekei. Ha valahol porszem kerül a gépezetbe, az eldöntheti egy csata kimenetelét, emberek százainak halálát okozhatja. Ha viszont jól működik, életeket menthet. Ilyen volt a navahó indiánok kódnyelve a második világháborúban.
Nem ez volt az első alkalom, hogy az amerikai hadsereg indián kódbeszélőket vetett be annak érdekében, hogy hatékonyan eltitkolhassák az ellenség elől a stratégiai csapatmozgásokat, az utánpótlás útvonalát – gyakorlatilag mindent – , és ezzel előnyt szerezhessenek a harctéren. Már az első világháborúban alkalmaztak csaktó indián híradósokat, és a második világháborúban is tevékenykedtek komancs kódbeszélők a normandiai partraszállásnál.
Tűzzel-vassal
Akad ellentmondás azzal kapcsolatban, hogy az amerikaiak hogyan bántak az indiánokkal, és később hogyan vonták be vagy használták fel őket a saját céljaik érdekében. Erre remek példa a navahók esete.
A huszadik század elején az amerikaiak az indiánok számára kialakított bentlakásos iskolákban gyakorlatilag ki akarták irtani a navahó nyelvet, az indián diákok csak angolul beszélhettek, noha sokan közülük, amikor bekerültek az intézménybe, egy szót sem tudtak ezen a nyelven. Ha mégis navahó nyelven szólaltak meg, annak iszonyú következményei voltak: jobb esetben szappannal mosták ki a szájukat, rosszabb esetben favonalzóval csapkodták a gyerekek kinyújtott nyelvét, vagy átszúrták azt. Mindezek ellenére a navahó nyelv nem halt ki.
A kódnyelv ötletgazdája
Bár alkalmaztak kódbeszélőket korábban is, az amerikaik attól tartottak, hogy a japánok és németek, akiket a két világháború között Amerikába küldtek, hogy tanulmányozzák az őslakosok nyelvét, képesek lesznek majd megfejteni a titkos üzeneteket. Erre kevés esély volt. De hogy ez biztosan ne történjen meg, még összetettebb rejtjelekre volt szükség.
Az, hogy az új kódolt nyelvnek a navahó nyelv legyen az alapja, Philip Johnston ötlete volt. A férfi ugyanis navahó indiánok között nőtt fel, szülei misszionáriusként szolgáltak a törzsnél.
Johnston az ott töltött évek alatt megtanulta a nyelvet, és ismerte a szokásokat is, olyan jól, hogy 9 éves korában ő tolmácsolt egy navahó delegációnak Washingtonban, akik a jogaikért harcoltak.
Az amerikai haditengerészet végül belement, hogy kipróbálják Johnston ötletét, és 29 navahó indiánnal beindították a projektet 1942 májusában, San Diegóban.
A titkos üzenetek tökéletes nyelve
A navahó remek választás volt: akkoriban nem volt írásbelisége, vagyis semmilyen könyv, irat nem állt rendelkezésre, amiből meg lehetett volna tanulni, kizárólag az anyanyelvi beszélők révén lehetett elsajátítani, és a navahókon kívül rendkívül kevesen beszélték.
A kódbeszélőknek először az volt a feladatuk, hogy navahó szavakat párosítsanak össze a különböző hadászati kifejezésekkel.
A vadászrepülőnek például kolibri lett a neve, a bombázónak ölyv, a szállító repülőnek sas.
Ugyanezt elvégezték a hajókkal is: a csatahajó bálna lett, a tengeralattjáró vashal, a romboló pedig cápa. Hogy a kódnyelv még titkosabb lehessen, az indiánok kidolgoztak egy másik rendszert is: az angol ábécé minden betűjét három-három navahó szóval párosították, hogy azokat a kifejezéseket is kódolhassák, amikre nem találtak megfelelő navahó szavakat.
Hatékonyabb volt a kód, mint addig bármi
A kódnyelvet főként a csendes-óceáni hadszíntéren vetette be az amerikai hadsereg, és mind a kortárs tengerészgyalogosok, mind későbbi elemzések szerint is ez volt az egyik leghatékonyabb módszer a kommunikációra.
Az indiánok már a kódnyelv tesztelésekor bebizonyították, hogy a rendszer működik: egy-egy üzenetet két és fél perc alatt fordítottak le, továbbítottak és fordítottak vissza angolra. Ez egy amerikai katonának normál kódolással több órába tellett volna.
A japán sziget, Ivo Dzsima elfoglalásakor a navahó kódbeszélők több mint 800 üzenetet továbbítottak, hibátlanul. Howard Connor őrnagy szerint, aki az ütközetnél a kódbeszélők híradótisztje volt,
„ha ők nem lettek volna, a tengerészgyalogság sosem veszi be Ivo Dzsimát”.
Ez volt a modern történelem egyetlen olyan háborús kódja, amit nem sikerült feltörnie az ellenségnek.
Minden sérelem dacára
Az indiánok évszázadokon keresztül ki voltak téve az Európából érkező telepesek, majd később az amerikaiak kényének-kedvének, megfosztották őket a földjeiktől, megszentségtelenítették a szent helyeiket, és brutális módon gyilkolták meg indiánok ezreit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak hasonlóan kegyetlen válaszlépések is az őslakosok részéről.
Ugyanakkor az indiánokat számtalan joguktól megfosztották, vagy nem rendelkeztek ugyanazokkal a jogokkal, mint az amerikaiak. 1924-ben hoztak egy törvényt, amelynek értelmében az Amerikában született indiánok amerikai állampolgárnak számítanak. Természetesen születtek és éltek máshol is indiánok, de ugye érezzük a visszásságot ebben a törvényben? A másik, hogy bár például az a 29 indián, akik a kódnyelvet elkezdték kifejleszteni, amerikai állampolgárok voltak, de a ‘24-es törvény nem biztosított számukra szavazati jogot. Azt csak 1954-ben, jóval a háború után kapták meg.
De akkor mégis, miért vettek részt a háborúban, miért segítették az amerikaiakat? Chester Nez, aki az egyik első navahó kódbeszélő volt, ezt írta az önéletrajzában (a könyv magyarul is elérhető Kódbeszélők címmel):
„A többi őslakos amerikaihoz hasonlóan harcos hagyományba születtünk bele. A többi navahóhoz hasonlóan elválaszthatatlannak tekintettük magunkat a földtől, amelyen éltünk, és mint a szent dolgok oltalmazói, égtünk a vágytól, hogy megvédjük a földünket.”
A titkosítás nemcsak a második világháborúban volt fontos, már Washington is bevetette, így használta a láthatatlan tintát.
