A kitartás, az opportunizmus és a leleményesség diadala Belinda Mulrooney története: noha vagyonát többször is elvesztette, minden alkalommal újrakezdte, és ravasz húzásaival sikerült újra meggazdagodnia.
Az élet nem indult valami jól Mulrooney számára: 1872-ben született Írországban, és még egészen kicsi volt, amikor szülei Amerikába emigráltak. Ő azonban nagyszülei farmján maradt, ahol fiúk és férfiak között tanulta meg élete első nagy leckéjét: csak saját magára számíthat.
„Soha nem számítottam szívességekre”
– mondta egy interjúban az 1920-as években. Azt is ekkor jegyezte meg, hogy ha érvényesülni akar a férfiak világában, az élre kell törnie. „Tudtam, hogy a férfiak között egy olyan nő, aki nem tudja kivenni a részét a munkából, csak bosszúságot okoz, és előbb-utóbb hátrahagyják. Ezért mindig legelöl próbáltam lenni, és vezetni a sort.”
És valóban ennek megfelelően élte az életet. Különleges érzéke volt ahhoz, hogy újra és újra meglássa a lehetőségeket, és előnyöket csikarjon ki a legcudarabb körülmények között is. Amikor tizenhárom éves korában szülei után utazott, hamar rájött, hogy a pennsylvaniai bányászvárosban, Archbaldban nem vár rá fényes jövő, így Philadelphiában elszegődött egy gazdag családhoz dajkának. Az 1890-es évek pénzügyi pánikja és gazdasági válsága miatt időközben összegyűjtött megtakarításaival
a világkiállításra készülő Chicagóba utazott, és megvásárolt egy telket a kiállítás területének közvetlen szomszédságában.
Házat épített, amit először kiadott, majd a tárlat végeztével eladott – jelentős profitot zsebelve be. Amikor tudomást szerzett arról, hogy San Franciscóban hasonló eseményre készülnek, odautazott, és megismételte chicagói ingatlanspekulációit. Úgy tűnhetett számára, hogy sínre került az élete, ám egy biztosítatlan épülete leégett, és Mulrooney egyik pillanatról a másikra mindenét elvesztette 1895-ben.
Egy ír nő a kanadai aranymosók között
Nem adta fel, nem kereste meg rokonait, hogy segítsenek neki, hanem kockázatos tevékenységbe kezdett: whiskey-t és más árucikkeket csempészett Seattle-ből Alaszka déli részére a City of Topeka nevű gőzhajó fedélzetén. Már boltot üzemeltetett Juneau-ban, amikor az elsők között értesült arról, hogy Klondike-ban aranyat találtak. Azonnal meglátta ebben az üzleti lehetőséget, és elindult – noha az út nemcsak fáradságos és hosszú, de veszélyes is volt. A kevésbé használt vízi út Seattle-ből Alaszka nyugati csücskére, Saint Michael városába vezetett, ahonnan keletre, a szárazföld belseje felé kellett indulni.
A legtöbben azonban inkább a tengerpart mentén északra indultak a városból, majd az 1146 méter magas, hó és jég borította Chilkoot-hágón át jutottak el a sebes folyású Yukon folyóhoz,
amelyen saját maguk építette tutajokon tették meg az út utolsó kilométereit. Mulrooney felkészülten érkezett Dawson-ba: olyan sok árut vitt magával, hogy 30-szor kellett fordulni Seattle és a kanadai város között, míg mindene megérkezett.
Az első Klondike-i aranylelőhelyet 1896. augusztus 16-án fedezte fel egy helyi bányász, az aranyásók áradata igazán a következő évben indult meg. Mulrooney 1897 elején érkezett ide árukkal megpakolva és üres bukszával – illetve csak majdnem üres, hiszen a helyi legenda szerint egyetlen pénzérme még lapult benne. Az akkor 25 éves nő azonban megállt a Yukon mellett, és a folyóba hajította, miközben kijelentette:
„Tiszta lappal indulok.”
Mindenhol meglátta a lehetőséget
Magabiztossága nem volt indokolatlan: első üzleti húzásaként a magával hozott forróvizes palackokat kezdte árusítani a rendkívüli hidegben fagyoskodó, az éjszakákat szinte semmilyen védelmet és meleget nem adó sátrakban töltő bányászoknak – ezzel 600 százalékos nyereségre tett szert. Nem sokkal később éjjel-nappal nyitva tartó éttermet indított, ahol a nehéz fizikai munkát végző munkások laktató, finom ételekhez juthattak.
A profitból felvásárolta a folyón érkezők immár szükségtelenné vált, és így olcsón adott tutajait és hajóit, majd fiatal férfiakkal – „úgysem volt semmi dolguk” – mondta később – apró házakat építtetett a faanyagból.
A szinte semmiből felhúzott épületekért sorban álltak az emberek, akár 4000 dollárt is adtak értük.
Az aranymosók körében népszerű két patak találkozásánál (Dawson városától mintegy 25 kilométerre) szállodát épített, melyet Grand Forks (nagy elágazás) névre keresztelt. Ez rövidesen központi hellyé vált – itt gyűltek össze a pihenni vágyó bányászok, és itt működött a kanadai kormányzat adószedő irodája is. Mulrooney ebben is meglátta a kivételes lehetőséget:
éjszakánként felsöpörte a padlót, majd az összegyűlt port és koszt átmosta, és átszűrte – minden nap 100 dollárnyi aranyporhoz jutott ezzel a módszerrel.
Dawson köztiszteletnek örvendő polgára lett
Nem telt el sok idő, és Belinda Mulrooney Dawson City egyik legtehetősebb és legtiszteletre méltóbb polgára lett. 1897-re 20 százalékos részesedést vásárolt a környék legjövedelmezőbb bányászvállalatában, és öt aranylelőhely tulajdonjogát is megszerezte. Felépítette a környék legjobb és legelegánsabb szállodáját, a Fair View-t.
„Amikor megláttuk az osztrigakoktéllal kezdődő étlapot, leesett az állunk a csodálkozástól. Az újságok arról írtak, hogy éhínség pusztít Dawsonban”
– emlékezett vissza 1899-es élményeire Mary E. Hitchcock, a kor ismert utazó riportere. A hotel ablakait csipkefüggönyök takarták, a puha szőnyegek és a réz ágykeretek miatt egy chicagói vagy San Francisco-i szállodának sem kellett volna szégyenkeznie – nem véltelenül, hiszen ezekről mintázta a berendezést Mulrooney. A nő sokat tett Dawson City fejlődéséért: neki volt köszönhető a telefon és a távíró bevezetése – az ezekhez szükséges kapcsolótáblát a Fair View-ban helyezték el –, és ő kezdeményezte a Hygeia Water Supply Company megalapítását, amely biztonságos ivóvízzel látta el a környéket.
Bedőlt az álgrófnak, mindene odalett
Szerelmi ügyekben azonban nem bizonyult ilyen éleslátónak Mulrooney. Beleszeretett, és 1900-ban hozzáment Charles Eugene-hez, Carbonneau grófjához – az elegáns és finom úr valójában egy francia-kanadai borbély volt Montreálból. A fényűző esküvő után a pár Európában töltötte a mézesheteket, majd az elkövetkező néhány télen is az óhazában, Párizsban „húzták meg” magukat – a Champs-Élysées-n béreltek lakosztályt, szolgák hadát foglalkoztatva.
Egy darabig úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben halad – a Klondike-i bányászbefektetések és -vállalkozások egyre terjeszkedtek, ám hamarosan kiderült, hogy a „gróf” extravagáns költekezései, kétes üzletei és elhibázott befektetései miatt a házaspár bankszámlája szinte kiürült – ekkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy Carbonneau csak a pénze miatt vette el. Amikor – immár egyedül – visszatért Dawsonba, megdöbbenve értesült róla, hogy tartozásai miatt a bányászvállalatát is elveszítette.
Az utolsó döfést a szélhámos férj vitte be: 17 ezer dollárnyi ingósággal tűnt el véglegesen.
Peres ügyei és hitelezői elől Mulrooney is elmenekült Klondike-ból, és egy másik aranylelőhelyen, Fairbanksben kezdte újra. Mire 1906-ban sikerült elválnia a „gróftól”, már újra vagyonos asszony – vagy ahogy szívesebben nyilatkozott magáról: özvegy – volt. Dome City-ben egy üzlettársával, Jesse Noble-lal bankot alapított, melynek bevételére egyiküknek sem lehetett panasza. A szerelem azonban ismét közbeszólt: Noble elvette Mulrooney egyik húgát, Nellt, és amikor házasságuk tönkrement, az üzleti kapcsolat is megromlott. A férfi csalás miatt beperelte Belinda másik lánytestvérét, Margaretet, aki a bank adminisztratív ügyeit intézte. Végül bíróságon kívül megegyeztek, és Noble kivásárolta Belindát a pénzintézetből.
Harmadik vagyont már nem tudott szerezni
1908-ban az asszony a washingtoni Yakimában telepedett le, ahol kőkastélyt építtetett és gyümölcsöst telepített – ebben látott lehetőséget, ám ezúttal tévedett. Nem jöttek be üzleti számításai, és az elképzelt társadalmi megbecsülést sem sikerült kivívnia – nem is csoda, hiszen
Mulrooney-nak nem sikerült levetkőznie az aranyásók között felvett szokásait: cigarettázott, whiskey-t ivott és a szerencsejátékot sem vetette meg. Sőt, lábát az asztalra feltéve szeretett üldögélni.
Az sem sokat segített megítélésén, hogy amikor Noble új üzleti partnere, August Ruser meglehetősen gyanús időzítéssel – épp akkor, amikor Nell volt férjét, Noble-t perelte a válási megállapodás be nem tartása miatt – bepanaszolta Margaretet sikkasztás miatt, Belinda egy hotelszobába csalta a férfit (Augustot). Míg két férfival lefogadta, lovaglóostorával jó alaposan megkorbácsolta – a tettet nem tagadta, és a rá kirótt 150 dolláros bírságot is megfizette, Ruser pedig ejtette a Margaret elleni vádakat.
Amikor a gyümölcsösről nyilvánvalóvá vált, hogy csak viszi a pénzt, Mulrooney előbb ki- majd eladta a kastélyt és a körülötte elterülő földeket. A második világháború alatt aknamentesítő hajók tisztításával foglalkozott. A munka annyira megtetszett neki, hogy a háború után is hasonlóval foglalkozott egy seattle-i hajógyárnál. Noha utolsó éveit – 1967-ben bekövetkezett haláláig – szerényebb körülmények között töltötte, és jó pár üzleti vállalkozása bizonyult sikertelennek, vitathatatlan, hogy Belinda Mulrooney élete egészen különleges volt. Nőként tudott érvényesülni az aranyásók durva és kíméletlen, férfiak dominálta világában, így nem csoda, hogy később is élete ezen szakaszát becsülte legtöbbre. Időskorában így emlékezett vissza azokra a döntő napokra, amikor megalapozta szerencséjét:
„fiatal voltam, és reményekkel telve érkeztem oda.”
Az aranyláz idején rengeteg város jött létre és virágzott, ám nem mindegyik története alakult olyan szerencsésen, mint Dawsoné. Néhány szinte teljesen elnéptelenedett az idők során. Ezek közé tartozott Quesnel Forks, amelynek története bővelkedik az érdekesebbnél érdekesebb részletekben.
