Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A holttestek kezelése már évezredek óta fontos szerepet játszik a világ különböző kultúráinak temetkezési rítusaiban, amelynek alakulását mind a helyi szokások, mind a vallás, mind pedig a tudományok fejlődése befolyásolta. De hogy hogyan jártak el Nagy Sándor idejében, és hogyan a 19. században? Az most mind kiderül.
Azt már hosszú-hosszú évszázadokkal ezelőtt tudták, hogy a test sterilizálásához és tartósításához bizonyos eljárásokra van szükség. Az emberiség történetének fejlődésével együtt változtak a balzsamozási szokások, amelyekhez olykor-olykor – mai szemmel és tudással – megdöbbentő technikákat alkalmaztak.
Nagy Sándort mézben, Lord Nelsont szeszben tartották
Az ókori görögök például hőseiktől ugyanúgy elvárták, hogy ahogyan életükben, úgy holtukban is megőrizzék „alakjukat”. Éppen ezért arra törekedtek, hogy lehetőleg természetes állapotukban, minden mesterséges beavatkozás nélkül őrizzék meg a holttesteket. Ezzel szemben más civilizációk többféle tartósítási módszert is kifejlesztettek annak érdekében, hogy késleltessék a test bomlását, vagy legalábbis mérsékeljék annak hatásait. Nem egy kultúrában terjedt el például az ecetben, borban és erősebb szeszekben való tartósítás: jó példa erre Lord Nelson brit admirális esete, akinek testét egy hordó brandyben vitték vissza Angliába a Trafalgarnál történt halála után. Nagy Sándor makedón király testét pedig Babilonból Makedóniába egy mézzel teli tartályban szállították vissza.
Egyiptom, a balzsamozás tudományának bölcsője
Azt már az általános iskolai történelemórák óta tudjuk, hogy a balzsamozás kezdetei az ókori Egyiptomhoz kötődnek. Magyarázható ez többek között azzal, hogy az egyiptomi vallás központi eleme volt a halhatatlanságba vetett hit, amely összefonódott a test fizikai feltámadásával. Az egyiptomi hitvilágban ugyanis az ember csak akkor támadhatott fel, ha teste megmaradt, így a balzsamozásnak különös figyelmet szenteltek. A kezdetekben a testet ruhába burkolták és faszénnel, valamint homokkal temették el, távol a Nílus vizétől azért, hogy az hosszú ideig „épen” maradhasson. Mivel a testet elég vonzóvá kellett tenni ahhoz, hogy visszacsábítsa a lelket, a magasan képzett balzsamozók nagy gondot fordítottak annak megőrzésére. Bár úgy tartják, hogy a balzsamozási technikák a csúcsukat az Újbirodalom időszakában, Kr. e. 1738 és 1102 között érték el, a legpontosabb leírást a különféle módszerekről az i. e. 5. századi görög történetíró, Hérodotosz adta.
A legbonyolultabb eljárás, amelyet kezdetben a királyok holttesteinél alkalmaztak, sebészeti beavatkozásokkal járt.
Az agyat, a beleket és más létfontosságú szerveket eltávolításuk után pálmaborban mosták meg, majd gyógynövényekkel teli vázákba, úgynevezett kanópusz edényekbe helyezték. A testüregeket mirhaporral és más aromás gyantákkal, illatszerekkel töltötték meg, a bemetszéseket összevarrták, a testet pedig nátronnal borították, amíg az teljesen ki nem száradt. Ezután enyhén megmosták, pamutpólyákba burkolták, egy ragacsos anyagba mártották, végül koporsóba helyezték és eltemették.
Más korai népek is fejlett technikákat alkalmaztak
A kifinomult balzsamozást az egyiptomiakon kívül más korai nép is alkalmazta: a perui Paracas indiánok temetkezési helyein is fejlett technikákra utaló bizonyítékokat találtak a régészek, de a kanári-szigeteki őslakosok is az egyiptomiakéhoz hasonló módszereket alkalmaztak. Az ecuadori és perui Jívaro törzsek a vezetőik halhatatlanságáért a balzsamozott testeket alacsony hőmérsékletű tűzön égették meg. Talán meglepő, de a világ másik felén, Tibetben pedig még ma is alkalmazzák azt az eljárást, amely során a holttestet egy nagy, sóval teli dobozba helyezve három hónapig állni hagyják, amíg az múmia nem lesz.
Pogány szokásnak titulálták a korai kereszténységben
Az ókori babiloniak, sumérok és görögök balzsamozási eljárása nem volt túl bonyolult, e népek illatos kenőcsökkel és fűszerekkel, valamint parfümökkel kezelték a testet. Az ókoriak közül csak a rómaiak alkalmaztak belső balzsamozást. Noha akadnak balzsamozási bizonyítékok a korai kereszténységből is, pogány szokásnak bélyegezve jobbára azonban elutasították mind a test tartósítását, mind pedig a hamvasztást.
Drága eljárás volt a középkorban
A középkorban nem igazán történt előrelépés a balzsamozásban, ebben az időben ugyanis megelégedtek az egyiptomiak módszerével. Már, ha megengedhették maguknak a kor emberei, hiszen a test halál utáni „gondozása” meglehetősen költséges volt. Nem kevés pénzbe került ugyanis a drága fűszerek, kenőcsök, valamint a viasz beszerzése, a képzett balzsamozók díjáról már nem is beszélve. Jobb híján így megelégedtek a viasszal átitatott szövetcsíkokkal, amelyekkel
azért tekerték körbe szorosan a testet, hogy azt ne érhesse levegő.
A reneszánsz idején már sokkal nagyobb figyelem hárult az emberi test vizsgálatára, így fontos lett a különféle tartósításokkal való kísérletezés is. Leonardo da Vinci például legalább félszáz felboncolt holttestet tanulmányozott, mi több, kidolgozott egy vénás injekciós módszert is azok megőrzésére.
Óriási előrelépés és újabb technikák
Az artériás injekcióval történő balzsamozás azonban csak a 18. századi Angliában kezdődött, bár a technikát már a 17. század első felében kifejlesztette William Harvey angol orvos, aki a vérkeringés felfedezéséhez vezető kísérletei során színes oldatokat fecskendezett a halottak artériáiba. Később Frederik Ruysch és Gabriel Clauderus holland és német tudósok is hasonló technikákat alkalmaztak a holttestek bomlásának megakadályozására, ám
a skót anatómus, William Hunter számolt be először az artériás és üregi balzsamozásról.
A balzsamozás iránti kereslet ezután Angliában, no és az Egyesült Államokban egyre csak nőtt, köszönhetően azoknak a vállalkozóknak, akik különféle módokon népszerűsítették az újabb technikákat. Volt, aki az üzlete kirakatába állította ki a jó állapotban megőrzött holttesteket, de volt olyan is, aki az élettelen testeket körbeutaztatta kisebb vidéki településeken is, hogy minél távolabbra eljusson a legújabb technikák híre.
Amerikában ezért lett népszerű a test balzsamozása
Az amerikai polgárháború fordulópontot jelentett az artériás balzsamozás általános gyakorlattá válásában. Bár az amerikai kormány nemzeti temetőket hozott létre a háborús halottak számára, vállalkozókkal és balzsamozókkal kötött szerződéseket a katonák testének hazaszállítás előtti előkészítésére is. Az, hogy szélesebb körben kezdték el alkalmazni az eljárást, no és az, hogy híres halottakat – köztük Abraham Lincoln fiát, Willie-t és később magát az elnököt is – is balzsamoztak, növelte a gyakorlat elfogadottságát, ráadásul még hazafias dolognak is tartották.
Az eljárás folyamata
A modern balzsamozási eljárás során a vért az egyik vénából leeresztik, amely helyére általában formalin alapú folyadékot fecskendeznek az egyik fő artériába. A testüregekből szintén eltávolítják a folyadékot, majd ugyancsak formalin alapú, alkohollal, emulgeálószerekkel és egyéb anyagokkal kevert tartósítószert juttatnak be, amely megakadályozza a test idő előtti összezsugorodását. Bármilyen tökéletesnek is tűnik ez az eljárás, az artériás balzsamozás nem jelent végleges megoldást, hiszen még az olyan gondosan előkészített testeknél, mint a Leniné, is újabb és újabb kezelésre van szükség.
Ha arról is szívesen olvasnál, hogy őseink hogyan vonultak félre a középkorban , a figyelmedbe ajánljuk a latrinákról és illemhelyekről szóló cikkünket is.
