Nem véletlen, hogy az 1904-es maratont minden idők egyik legfurcsább olimpiai eseményeként tartják számon. A 120 évvel ezelőtt megrendezett sportviadal kudarcba fulladt, miután a sportolók mérget ittak, mezítláb futottak, barackot loptak, sőt még stoppoltak is a verseny idején.
Amerika első olimpiája lehetett a legrosszabb vagy legalábbis az eddig megrendezett legfurcsább világjáték. Az 1904-ben megtartott sportesemény a St. Louis-i világkiállításhoz kapcsolódott, ami miatt sokkal inkább a vásár karneváli hangulatához, mint a játékok magasztos eszméjéhez idomult a sportrendezvény. Épp emiatt majdnem félbeszakították, és végleg beszüntették a játékokat.
Postás és kőműves is indult az olimpia maratoni számában
A futók között volt néhány elismert, tapasztalt sportoló, akik korábban versenyeket nyertek vagy dobogós helyezéseket értek el például a híres bostoni maratonon vagy korábbi olimpiai futóversenyen.
Ám a mezőny nagy részét középtávfutók és amatőr sportolók alkották. Volt köztük olyan amerikai férfi, nevezetesen Fred Lorz, aki éjszaka edzett, mert nappal kőművesként dolgozott, és itt debütáltak az újkori olimpia első fekete afrikai férfisportolói is, akik a legenda szerint mezítláb álltak a rajtvonalhoz.
Aztán ott volt a kubai Félix Carvajal, aki postásként dolgozott, és pénzt gyűjtött azért, hogy az Egyesült Államokba mehessen. Majd New Orleans-ba érkezésekor állítólag minden pénzét elvesztette szerencsejátékon, ezért gyalog és stoppal kellett St. Louisba utaznia.
A kifejezetten magas férfi alakjával és öltözékével nem kis feltűnést keltett, miután a rajtvonalhoz fehér hosszú ujjú ingben, hosszú, sötét nadrágban, egy barett sapkában és egy pár utcai cipőben állt.
A legenda szerint az egyik olimpikon megsajnálta, és térdénél elvágta Carvajal nadrágját.
Képtelenségek sorozata egy olimpián: loptak, autóztak és doppingoltak a maratonisták
A maratoni versenyszám augusztus 30-án, 15 óra 3 perckor indult, miután David R. Francis, a louisianai kiállítás és vásár elnöke elsütötte az indítópisztolyt. A hőség és a páratartalom rekordot döntött, a versenyzőknek centiméteres porban kellett helytállniuk. A verseny valamivel rövidebb volt, mint a mai maratonok, amelyek szinte mindig 42,195 kilométeresek. A versenyigazgatók sokkal inkább érzésük alapján tervezték meg a pályákat, nem pedig átgondoltan.
A pályának hét dombja volt, amelyek 30 és 90 méteres szintemelkedéssel váltakoztak, némelyik borzasztóan hosszú emelkedővel bírt. Sok helyen kő szóródott az úttestre, ami veszélyessé tette az útszakaszt. A versenyzőknek folyamatosan ki kellett kerülniük a városon átvezető forgalmat, köztük fuvarszállítókat, vonatokat, trolibuszokat és a kutyájukat sétáltató embereket.
A futók mellett edzőket és orvosokat szállító autók araszoltak, amelyek felverték a port, megnehezítve ezzel a sportolók dolgát.
Ráadásul csak egyetlen hely volt, ahol a sportolók hivatalosan friss vizet vehettek magukhoz, több mint 19 kilométerre a startvonaltól. Mindez nem volt véletlen, ugyanis James Sullivan, a játékok főszervezője minimalizálni akarta a folyadékbevitelt, hogy tesztelje a tudatos kiszáradás hatásait, ami akkoriban gyakori kutatási terület volt.
Az embertelen körülmények megviselték a sportolókat.
A kaliforniai William Garcia majdnem az első halálos áldozata lett az olimpiai maratonnak, amikor a céltól 13 kilométerre összeesett az út szélén. A por teljesen elborította a nyelőcsövét, és felszakadt gyomornyálkahártyája miatt súlyos vérzése támadt. Ha egy órával tovább maradt volna segítség nélkül, akár el is vérzett volna.
Az egyik amerikai hányási rohamot kapott, így kénytelen volt feladni a versenyt. Egy dél-afrikai résztvevőt pedig egy vadkutya másfél kilométerre elkergette a többi futótól. Az utcai viseletben futó Carvajal jól érezte magát, és néha meg-megállt, hogy tört angolsággal csevegjen a nézőkkel. Egy alkalommal az autóban utazóktól barackot is kért, és mivel nem kapott, lopott magának, majd futás közben megette.
Kicsit távolabb megállt egy gyümölcsösnél, és evett egy kis almát is, majd gyomorgörcstől szenvedve lefeküdt, és szundikált.
Szintén a verseny érdekessége, hogy a kisegítő személyzet egy italért könyörgő sportolótól, Thomas Hickstől megtagadta a szomjoltót, ami helyett meleg desztillált vizet öntöttek a szájába, majd néhány kilométerre a céltól a felvezetői sztrichninből és tojásfehérjéből álló főzetet adtak neki – ez volt az első feljegyzett kábítószer-használat az újkori olimpiákon, ahol akkoriban nem voltak szabályok a teljesítményfokozó szerek használatával kapcsolatban.
A sztrichnint kis adagokban akkoriban általában stimulánsként használták.
Eközben Lorz, aki görcsrohamra hivatkozva a maratoni táv egy részét autóban ülve tette meg, ismét csatlakozott a mezőnyhöz, és győztesként ért célba. A tömeg üdvrivalgással fogadta, de az éljenzés gyorsan abbamaradt, ahogy kiderült az igazság.
Lorz azt állította, soha nem állt szándékában csalni, csak a vicc kedvéért fejezte be futva a versenyt.
A győztes sportoló órákig nem fogta fel, hogy olimpiai aranyérmes
Közben a sztrichnint kapott futó, Thomas Hicks hamuszürke lett és erőtlen, de ahogy meghallotta, hogy Lorzt kizárták, erőre kapott, és ügetésre kényszerítette a lábait. A trénerei újabb adag sztrichnint és tojásfehérjét adtak neki, ezúttal pálinkával. Meleg vizet hoztak, és abban fürdették meg a testét és a fejét. A fürdés után úgy tűnt, hogy a futó felélénkül, és felgyorsította a lépteit.
A sportoló hallucinálni kezdett, és a cél előtt teljesen elvesztette önmaga fölött a kontrollt. A célba érve hallhatta a közönség éljenzését, de semmi jelét nem adta annak, hogy felfogná, mi történik vele. Végül trénerei átvitték a célvonalon, a magasban tartották, miközben a lába ide-oda himbálóztak, és ő lett a győztes. Négy orvos és egy óra kellett ahhoz, hogy a futó elég jól érezze magát ahhoz, hogy elhagyja a területet.
A breaktánc lesz az egyetlen új sportág, amely a 2024-es párizsi olimpián debütál. Ismerd meg, hogyan lett a fiatalok által kedvelt akrobatikus táncból sportág.
