Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király Franciaországban, akit XIV. Lajosnak hívtak. Gyermekkorában talán még maga sem hitte, hogy országát annak egyik legragyogóbb korszakában irányítja majd, és ő lesz az az uralkodó, aki az idők végezetéig a klasszikus kor abszolút monarchiájának szimbóluma marad.
A XIII. Lajos és a spanyol királynő, Ausztriai Anna fiaként 1638-ban született Lajos még jóformán alig lépett ki a totyogókorból, amikor király lett. 1643. május 14-én lett apja utódja, és a maga négy év és nyolc hónapjával a királyság törvényei szerint nemcsak ura, hanem 19 millió alattvalónak és annak vagyonának tulajdonosa is volt. Bár már ekkor istenségként üdvözölték, mégis elhanyagolt gyermek volt, akit a szolgák gondjaira bíztak. Noha anyja nagyon szerette, Ausztriai Anna a férje halála után régensként működött, és az államügyekkel való elfoglaltsága miatt nem sok időt tudott tölteni fiával.
Egyszer például csupán hajszál híján menekült meg Lajos attól, hogy belefulladjon egy tóba, mert senki sem figyelt rá.
Gyerekkori tapasztalatai alakították a Napkirály jellemét
Lajos kilencéves volt, amikor 1648-ban a nemesek és a miniszterelnök a tényleges hatalmat gyakorló Jules Mazarin bíboros elleni gyűlölettől vezérelve fellázadtak a korona ellen. Ezzel kezdetét vette a Fronde néven ismert hosszú polgárháború, amelynek során Lajos családjának el kellett menekülnie Párizsból.
Ez az esemény mélyen megrázta a még gyermek Lajost, akit ekkor megérintett, hogy milyen a szegénység, milyen éhesnek, megalázottnak lenni és fázni.
Ám tulajdonképpen épp e megpróbáltatásokkal teli történések alakították a fiatal király későbbi jellemét és gondolkodásmódját: valójában sosem bocsátott meg sem Párizsnak, sem a nemeseknek, sem a köznépnek.
Még talán ő maga sem hitte, hogy jó király lehet
1653-ban végül Mazarin győzedelmeskedett a lázadók felett, majd XIII. Lajos tanítványaként rendkívüli közigazgatási apparátust épített ki. Eközben az ifjú uralkodó is sokat tanult Mazarintől, és bár nagykorúnak nyilvánították,
a király nem is álmodott arról, hogy megrengesse a bíboros abszolút hatalmát.
A Franciaország és Spanyolország között 1635-ben kezdődött háború ekkor lépett az utolsó szakaszába. A háború kimenetele az európai hegemóniát a Habsburgoktól a Bourbonok kezébe adta. Miután egy francia királynak katonának kellett lennie, így Lajos a csatatéren töltötte tanulóéveit.
Felnőtt király lett a kis Lajosból
Lajos 1658-ban szembesült a szerelem és a kötelesség közötti nagy konfliktussal. Két éven át küzdött önmagával Mazarin unokahúga, Marie Mancini iránti érzései miatt. Végül engedett a politika kényszerének, és 1660-ban feleségül vette IV. Fülöp spanyol király lányát, Marie-Thérèse osztrák királynét, hogy megerősítse a békét a két ország között.
XIV. Lajos gyermekkora ezennel véget is ért, de még ekkor sem gondolta senki, hogy bármikor is képes lenne megragadni a hatalom gyeplőjét. Pedig Mémoires című művében így vallott:
„Szívemben a hírnevet minden másnál, még magánál az életnél is jobban szeretem... A dicsőség szeretetének ugyanolyan finomságai vannak, mint a leggyengédebb szenvedélyeknek... Egy teljesen isteni funkciót gyakorolva itt, a földön, képtelennek kell tűnnünk olyan zavarokra, amelyek lealacsonyíthatják azt.”
Az ifjú király az Isten földi képviselőjének tartotta magát
Lajos akkor nőtt fel igazán, amikor Mazarin 1661. március 9-én meghalt. Egy nappal később az uralkodó közölte a minisztereivel, hogy a királyság irányításának minden felelősségét magára kívánja vállalni – erre IV. Henrik uralkodása óta nem volt példa. Ami azt illeti, XIV. Lajos határozott fellépése nem állt összhangban a hagyományokkal, az isteni jogon alapuló diktatúráról alkotott elképzelése ugyanis kizárólag a sajátja volt. Lajos őszinte hittel tekintette magát Isten földi képviselőjének, és minden engedetlenséget és lázadást bűnnek tartott. Ebből a meggyőződésből nemcsak a tévedhetetlenség veszélyes érzését, hanem jelentős derűt és mértékletességet is nyert. Először a nagy miniszterek, Jean-Baptiste Colbert, Louvois márki és Hugues de Lionne támogatták, akik között nézeteltéréseket szított, később pedig egyre többeket nyert meg magának.
Lajos uralkodása alatt napi nyolc órát szentelt feladatainak, amely során a legkisebb részlet sem kerülte el figyelmét. Az udvari etikettől, a csapatok mozgásától kezdve az útépítésen át a teológiai vitákig mindent ellenőrizni akart. Sikerrel is járt, hiszen működése hűen tükrözte a fiatalságtól és életerőtől túlcsorduló, a nagyságba szerelmes Franciaország hangulatát.
Nem volt azonban olyan intézkedés, amely megfékezte volna a 40 év alatt 11 polgárháborút kirobbantó nemeseket.
Ám Lajos az udvarába csábította, szerencsejátékkal szédítette és kicsapongásokkal merítette ki őket, sorsukat pedig attól tette függővé, hogy képesek-e a kedvében járni. Az etikett így szép lassan a kormányzás eszközévé vált, ettől kezdve pedig a nemesség megszűnt fontos tényező lenni a francia politikában, ami bizonyos szempontból gyengítette a nemzetet.
Teljesen átalakult Franciaország a Napkirály uralkodása alatt
Lajos nagy titka abban rejlett, hogy tudta, hogyan használja ki alattvalóit. Az íróknak, nevezetesen Molière-nek és Jean Racine-nak megparancsolta, hogy dicsérjék őt, és a művészekre ráerőltette a szépségről és a természetről alkotott elképzeléseit. Franciaország külseje és életmódja is megváltozott:
a nagyvárosok teljes átalakuláson mentek keresztül, jóformán a tájakra sem lehetett ráismerni, emellett mindenütt műemlékek nőttek ki a földből.
A király új rezidenciákat építtetett, köztük a máig csodált versailles-i kastélyt, amely körülbelül egy modern repülőtér árát érte. És aztán színtere lett annak a bizonyos napkultusznak is, amely során Lajos Napkirálynak ábrázoltatta magát, jelképezve az uralkodó földöntúli eredetű hatalmát. Kétségtelen, hogy az újonnan megszületett kastély növelte a francia presztízst, így nem volt kérdés, hogy a kormányzat minden erejét beveti a megépítéséhez. XIV. Lajos egyre inkább távolodott a viharos Párizsból, és tulajdonképpen szakított is ősei vándorló hagyományával.
Ennek pedig az lett a vége, hogy a monarchia egyre inkább elszigetelődött a néptől.
Miközben Lajos az épületek születésében gyönyörködött, az építkezést felügyelő egyik minisztere, Jean-Baptiste Colbert megszerezte tőle az eszközöket egy olyan gazdasági forradalom végrehajtásához, amelynek célja az volt, hogy Franciaországot gazdaságilag önellátóvá tegye, miközben maximalizálja az exportot. A gyárosok, a hadi- és a kereskedelmi tengerészet, a modern rendőri szervezet, az utak, a kikötők és a csatornák nagyjából egy időben jöttek létre. Lajos minden részletre odafigyelt, miközben káprázatos mulatságokat rendezett, és viharos szerelmi viszonyt folytatott Louise de La Vallière-rel.
„Túlságosan szerettem a háborút” – mondta XIV. Lajos király a halálos ágyán
Lajos 1667-ben megszállta a spanyol Hollandiát, amelyet felesége örökségének tekintett; ezzel egy háborúsorozat vette kezdetét, amely uralkodása jó részében tartott. Maga Lajos a halálos ágyán azt mondta, „túlságosan szerettem a háborút”, de alattvalói, akik gyakran panaszkodtak óvatosságára és mértékletességére, nem értették volna meg, ha nem alkalmaz erőszakot Franciaország határainak megerősítésére. Egy hadjárat után, 1668-ban, az angol és különösen a holland nyomásnak engedve a király kénytelen volt visszavonulni. Soha nem bocsátott meg azonban a hollandoknak, és megesküdött, hogy elpusztítja protestáns kereskedő köztársaságukat. E célból szövetkezett unokatestvérével, II. Károly angol királlyal, és 1672-ben megszállta Hollandiát.
Az ezt követő hosszú háború 1678-ban, az első nijmegeni békeszerződéssel ért véget, amelyben Lajos diadalmaskodott.
A Napkirály lemondott az élvezetekről
A Napkirály szinte egyedül legyőzött egy félelmetes koalíciót Spanyolország és a német-római császár személyében, miután az csatlakozott ellene a hollandokhoz, és feltételeket diktált az ellenségnek. Északon kiterjesztette Franciaország határait Flandria egy részének bekebelezésével, keleten pedig Lotaringia és Franche-Comté elfoglalásával. Flottája felért Anglia és Hollandia flottájával. Párizs „Nagynak” nevezte őt, az udvarában pedig az imádat tárgya volt.
Ahogy közeledett 40 éves korához, úgy tekinthetett magára, mint aki messze felülmúl minden mást.
Ezzel egy időben a magánéletében is nagy változások zajlottak. 1680-ban Montespan márki felesége, aki 1667-ben Lajos szeretőjeként Madame de La Vallière-t váltotta, belekeveredett az úgynevezett méregügybe, amelyben számos prominens személyt vádoltak meg boszorkánysággal és gyilkossággal. A király így a hírnevét féltve elbocsátotta Madame de Montespant, miközben az udvarban korántsem hagyott alább a hivalkodás, a szerencsejáték és a mulatságok. A király nyíltan lemondott az élvezetekről, de az áldozatot megkönnyítette számára új kedvence, a nagyon jámbor Madame de Maintenon. Az asszony a szatirikus Paul Scarron költő és író özvegye volt, valamint a király törvénytelen gyermekeinek egykori nevelőnője. Már 1683-ban járunk, amely fordulópontot jelentett XIV. Lajos életében és uralkodásában. A királyné meghalt, a király pedig titokban feleségül vette Mme de Maintenon-t, aki észrevétlenül egyre nagyobb politikai befolyásra tett szert. A férfi továbbra is hűséges maradt hozzá: még 70 éves korában is arra biztatta gyóntatója, hogy továbbra is teljesítse házastársi kötelességeit.
Így kezdődött a Napkirály hanyatlása
Eközben nem volt megállás a politika színterén. Colbert miniszter halálával egyre nagyobb teret kapott egy másik elöljáróság, a nála sokkal harciasabb Louvois, mialatt az osztrák birodalmak elleni török invázió visszaverése után a császár szabadon szembeszállhatott nyugaton Franciaországgal.
1688-89-ben a Stuartok bukása és Orániai Vilmos angol trónra lépése tovább rontotta a helyzetet Franciaország szempontjából.
Lajos hagyományos ellenségeihez most már az egész protestáns világ is csatlakozott. Anyja szűk és leegyszerűsített vallást nevelt belé, ezért semmit sem értett a reformációból. A francia protestánsokat potenciális lázadóknak tekintette. Miután megpróbálta őket erőszakkal megtéríteni, 1685-ben visszavonta az V. Henrik francia király 1598. április 13-án kiadott rendeletét, a nantes-i ediktumot, amely garantálta a vallásszabadságot. A visszavonás, amelyet könyörtelen üldözés kísért, sok kézművest űzött el Franciaországból, és végtelen szerencsétlenséget okozott.
A hanyatlás visszavonhatatlanul elkezdődött.
Anglia, a hollandok és a császár a Nagy Szövetségben egyesültek, hogy ellenálljanak Lajos terjeszkedésének. Az ebből eredő háború 1688-tól 1697-ig tartott. A sok győzelem ellenére Lajos a rijswijki békeszerződés aláírásával feladta területi szerzeményeinek egy részét, amiért a közvélemény mélyen elítélte. Újabb fájdalmas áldozattal békült meg, amikor Orániai Vilmost III. Vilmos angol királynak ismerte el, megsértve ezzel a Stuart-király, II. Jakab isteni jogába vetett hitét a trónra.
Kudarcok és gyász egyszerre sújtotta XIV. Lajos királyt
Három évvel később, 1700-ban II. Károly, Spanyolország utolsó Habsburg királya meghalt, és királyságait Lajos unokájára, Anjou Fülöpre hagyta. Lajos, aki semmi másra nem vágyott, mint békére, habozott, de végül elfogadta az örökséget. Döntését erősen bírálták, de nem volt más választása.
A spanyol örökösödési háborúban a franciaellenes szövetséget Orániai Vilmos halála előtt újraindította.
A háború katasztrófái olyan óriásiak voltak, hogy 1709-ben Franciaország közel került ahhoz, hogy elveszítse az előző évszázadban megszerzett összes előnyét. Lajos nyilvános csapásait sorozatos magánéleti gyász is kísérte. Szinte egyszerre veszítette el fiát, a nagyherceget, két unokáját, Burgundia és Berry hercegét, dédunokáját, Bretagne hercegét és menyét, Burgundia hercegnőjét, aki hanyatló éveinek vigasza volt.
A belülről jövő hízelgés és a kívülről jövő rosszallás mesterséges képet festett a királyról. Úgy tekintettek rá, mint egy bálványra, aki összeomlik a balszerencse csapásai alatt,
de ennek éppen az ellenkezője történt.
Végül egy londoni palotaforradalom, amely a békés torykat juttatta hatalomra, és a denaini csatában a császári erők felett aratott francia győzelem együttesen vetett véget a háborúnak. Az 1713-14-ben aláírt utrechti, majd a rastatti és badeni szerződés Franciaország hegemóniájába került, de területét érintetlenül hagyta. Megőrizte a Flandriában és a Rajna mentén nemrégiben szerzett hódításait is.
Senki sem láthatta, ki is a Napkirály valójában
XIV. Lajos 1715-ben halt meg, négy nappal a 77. születésnapja előtt. Holttestét a nép gúnyolódása közepette a Saint-Denis bazilikába vitték. Örököse, a burgundi herceg utolsó fia, egy ötéves gyermek volt, akire nem számítottak, hogy életben marad. Lajos nem bízott unokaöccsében, az orléans-i hercegben, és a tényleges hatalmat Le Maine hercegre, Mme de Montespantól született fiára akarta bízni. Ennek megvalósítására törekedve olyan végrendeletet készített, amely a monarchia megsemmisítését segítette volna elő. A párizsi parlament, amelyet halála után a végrendelet érvénytelenítésére hívtak össze, újra politikai hatalomra tett szert, amelyet arra használt fel, hogy az elkövetkező uralkodások során minden reformot megakadályozzon, és így elkerülhetetlenné tette a forradalmat.
XIV. Lajost a monarchia legkiválóbb példájaként emlegetik, amely Franciaországot a csúcsra juttatta. Ugyanakkor azzal vádolták, hogy mindeközben megásta ennek a monarchiának a sírját, különösen valláspolitikája, végrendelete és az udvarnak a néptől való elszigetelése révén. A király olyannyira azonosult hivatalával, hogy nagyon nehéz volt megtalálni benne őt. Azt akarta, hogy Franciaország hatalmas, virágzó és nagyszerű legyen, de nem törődött túlzottan a francia nép jólétével.
Ha szeretnéd megtudni, hogyan lett magyar nemesből uralkodó a világ másik végén, olvasd el az erről szóló cikkünket.
