Azzal, hogy internálótáborokkal büntette az amerikai japánokat, óriási hibát követett el az Amerikai Egyesült Államok a második világháború alatt. Ezzel a döntéssel örökre megpecsételte saját állampolgárai ezreinek életét.
A japán erők Pearl Harbor elleni támadását követően Franklin D. Roosevelt elnök 1942. február 19-én írta alá a 9066-os végrehajtási rendeletet a japán-amerikai internálótáborok létrehozásáról. A rendelet mintegy 120 ezer japán származású személy, többségükben amerikai állampolgár kényszerű áttelepítését és bebörtönzését engedélyezte.
A nyugati parton internálótáborok épültek
Az Amerikai Egyesült Államok kormányának tudatos politikája volt 1942 és 1945 között, hogy a japán származású embereket, beleértve az amerikai állampolgárokat is, elszigetelt táborokba zárják. A Pearl Harbor-i támadásokra és az azt követő háborúra reagálva bevezetett japán amerikaiak bebörtönzése az amerikai polgárjogok egyik legszörnyűbb megsértésének számított a 20. században.
Az erőszakkal történt áttelepítésre és bebörtönzésre tíz internálótábort hoztak létre, többnyire az ország nyugati részén. A fogvatartottak körülbelül kétharmada amerikai állampolgár volt.
Az internálás célja a japán amerikaiak által feltételezett biztonsági kockázat mérséklése volt.
A végrehajtási rendeletet követően az egész nyugati partot katonai ellenőrzés alá vonták, és az ott élő japán amerikaiakat gyűjtőközpontokba, majd internálótáborokba szállították Kaliforniába, Arizonába, Wyomingba, Coloradóba, Utahba és Arkansasba. Az Egyesült Államok Népszámlálási Hivatala népszámlálási adatokkal segítette a bebörtönzést.
Az internáltaknak megszabták, hogy mit vihetnek be a táborokba, így sokan kénytelenek voltak eladni vagyonuk egy részét vagy egészét. A szögesdrótkerítéssel körülvett táborokban fegyveres őrök járőröztek, az internáltak gyakran zsúfolt és gyéren berendezett laktanyákban laktak.
John L. DeWitt altábornagy, a Nyugati Védelmi Parancsnokság vezetője úgy vélte, hogy a polgári lakosság ellenőrzés alá vonásával lehet megakadályozni Pearl Harbor megismétlődését. Érveinek alátámasztására DeWitt készített egy jelentést, amely tele volt valótlanságokkal. Erre hivatkozta javasolta DeWitt a katonai övezetek létrehozását és a japánok fogva tartását a hadügyminiszternek és a főügyésznek. Eredeti tervében olaszok és németek is szerepeltek, bár az európai származású amerikaiak összegyűjtésének ötlete nem talált támogatásra.
Bár Francis Biddle főügyész könyörgött az elnöknek, hogy nincs szükség a japánok tömeges bebörtönzésére, sokkal inkább a kisebb, célzottabb biztonsági intézkedéseket kellene előnyben részesíteni, ennek ellenére Roosevelt aláírta a parancsot.
Mindenkit evakuáltak, aki japán volt
A hadsereg által irányított kitelepítések 1942 márciusában kezdődtek el. Az embereknek hat napjuk volt arra, hogy összekészüljenek az útra. Mindenkit evakuáltak, aki legalább 1/16-od részben japán volt, köztük 17 ezer 10 év alatti gyermeket, valamint több ezer időst és fogyatékkal élőt is. A japán amerikaiaknak az otthonuk közelében lévő gyűjtőközpontokban kellett jelentkezniük, ahonnan egy úgynevezett „áthelyezési központba” szállították őket. Itt hónapokig élhettek, mielőtt az internálótáborokba helyezték át őket.
A gyűjtőközpontok távoli, kietlen területeken helyezkedtek el, gyakran átalakított vásártereken és versenypályákon, ahol emberi lakhatásra alkalmatlan épületeket, például istállókat alakítottak át. Itt munkát kínáltak a foglyoknak minimális fizetésért. Volt, akit gyári összeszerelő munkára, volt, akit szezonális mezőgazdasági munkára kényszerítettek, ám a bebörtönzöttek közül több mint 4000 japánnak engedélyezték, hogy egyetemre menjen. Hasonló volt az élet a tíz áthelyezési központban is.
Erőszak a börtöntáborokban
A fogolytáborokban időnként előfordult erőszak. Az új-mexikói Lordsburgban a foglyokat vonatokkal szállították ki, és arra kényszerítették őket, hogy éjszaka két mérföldet meneteljenek a táborig. Egy ilyen éjszakai menet közben két japán amerikait lelőtt egy amerikai őr, aki azt állította, hogy a foglyok menekülni próbáltak. A fogvatartottak később azt vallották, hogy a két lelőtt idős férfi mozgássérült volt, ennek ellenére mindent megtettek, hogy eleget tegyenek a menetelési parancsnak. A gyilkos őrt a hadsereg hadbírósági testülete ártatlannak nyilvánította.
Volt, ahol az élelmiszerhiány és a túlzsúfoltság miatt tört ki lázadás a fogolytáborban, és a japánok egymást ölték. Megesett, hogy az amerikai rendőrök lázadástól tartva könnygázt dobtak a tömegbe, ami több japánt is megsebesített, és többek halálát is okozta. De az is előfordult, hogy azért lőttek rá egy párra, mert a kerítés mellett sétáltak, vagy, hogy indokolatlanul lelőttek egy sorőrt, aki autót vezetett.
Bocsánatkérés és jóvátétel
Az utolsó japán internálótábor 1946 márciusában zárt be. Gerald Ford elnök 1976-ban hivatalosan hatályon kívül helyezte a 9066-os végrehajtási rendeletet, 1988-ban pedig a Kongresszus hivatalos bocsánatkérést adott ki, és elfogadta az állampolgári jogokról szóló törvényt, melyben fejenként 20 ezer dollárt ítéltek meg több mint 80 ezer japán amerikainak jóvátételként az ellenük elkövetett embertelenségekért.
Az emberiség története során számos olyan összecsapást találni, amely nemcsak meghatározta egy birodalom vagy ország sorsát, hanem emellett elismerésre méltó taktikai megoldás is volt. Cikkünkben a legmerészebbek közül válogattunk.
