Hat nőt és hat férfit vetettek máglyára 1728. július 23-án boszorkányság vádjával. Mi a legenda, és mi volt az igazság?
A legfontosabb objektív tény az, hogy az előző évben borzasztó aszály sújtotta a térséget, amelynek nyomában járt az éhínség. Az elkeseredett és meggyötőrt embereknek pedig szükségük volt bűnbakra. Nem is egyre. Hitték, hogy a köztük járó boszorkányok okozzák a bajt.
A korábbi főbíró is az áldozatok között volt
Egy Kökényné Nagy Anna nevű bába letartóztatásával vette kezdetét az ámokfutás. A bábák abban az időben igazi bizalmi emberek voltak a nők számára, hiszen nemcsak a szülést kísérték, hanem gyakran ők voltak az angyalcsinálók is, azaz, akik segítettek a nőknek megszabadulni a nem kívánt terhességtől.
„Viszont ha valami okból megemelkedett a gyermekhalandóság, ami abban az időben nem volt ritka, akkor az asszonyok a korábbi bizalmast kivetették maguk közül – mondja dr. Balogh Elemér, a Szegedi Tudományegyetem jogi karának jogtörténész-professzora. Ebben az esetben pedig a csupa férfiakból álló bíróság már tudta, hogy mi a dolga, hiszen a nők meghozták az ítéletet. Szegeden azonban nemcsak javasasszonyok estek a boszorkányüldözés áldozatául, de a város korábbi főbírája, az akkor 82 éves Rózsa Dániel és felesége is.”
A boszorkányok eladták a „föld zsírját, az ég harmatját”
A 18. században a boszorkányperek tőlünk nyugatabbra már nem voltak jellemzőek, sokkal inkább a 16–17. században, a vallásháborúk idején.
„Amúgy is a boszorkányper a latin Európa jogtörténetében volt jelen, az ortodox kelet-európai világban egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy boszorkányság miatt szabályos perben ítéljenek el valakit – mondja dr. Balogh Elemér. Ráadásul a katolikus világban a boszorkányság az állam által üldözött bűncselekmény volt a közép- és újkorban, miközben sokszor a vádpontok – például szentségtörésnek minősült, ha valaki a konszekrált ostyát kézzel megfogta – szakrálisak voltak.”
Magyarországon azonban – a nyugat-európai országokhoz képest – szerencsére csak kevés boszorkányégetés történt, miközben más országokban több ezer ember esett áldozatul.
A vádpontok között, mondhatni, központi kérdés volt az ördöggel való cimborálás, és annak részeként a bűbájosság, vagy például a boszorkánygyűlésen való részvétel.
„Végül volt, aki a napokig tartó kínvallatás után bevallotta, hogy a töröknek eladta a föld zsírját, az ég harmatját – mondja a professzor. Nem csoda, hogy éppen a törökök voltak a főgonoszok, hiszen előtte nem sokkal szabadult fel a város a török uralom alól. Többeket vetettek alá hidegvíz-próbának; összekötözött kézzel és lábbal dobták a vádlottakat a Tiszába, és úgy hitték, aki fennmarad a víz tetején, annak azért gyanúsan könnyű a teste, mert biztosan az ördöggel kötött szerződést, aki viszont lesüllyed, azt később felmentették. Igaz, hárman ily módon vízbe fulladtak, másik három elítélt pedig a börtönben lelte halálát a kínzások és a körülmények miatt. Érdekes, de a fővádlott Rózsa Dánielt nem vetették alá ilyen istenítéletnek; talán tartottak tőle, hogy ha elmerül a vízben, fel kellene őt menteni a vádak alól.”
Ez már nem az a Boszorkány-sziget
Végül 1728. július 23-án végrehajtották a halálos ítéleteket; három oszlopot ástak a földbe, melyekhez négy-négy embert kötöztek.
„Szeged abban az időben a második legnépesebb város volt a maga 5000 lakójával, ez is mutatja, hogy milyen pusztítást végeztek a török idők – magyarázza dr. Balogh Elemér. És a város szinte minden lakója ott állhatott a Tisza-parton, hogy végignézze, ahogy 12 ember máglyahalált hal. A tizenharmadik – egy nő – számára annyi könnyebbséget adtak, hogy előző nap lefejezték, és így került a máglyára a teste. Meglepő módon egyetlen rajz vagy írásos beszámoló sem maradt fenn a kivégzésről, például nem tudhatjuk, mik lehettek az elítéltek utolsó szavai. Talán még néhány évig fennmaradtak szájról szájra terjedő történetek, de mára ezek is kivesztek.”
Egy asszonyt később végeztek ki; Véghné Koncz Sára éppen várandós volt, így megvárták, míg megszüli a gyermekét, és utána hajtották végre az ítéletet.
A szegedi boszorkányper híre eljutott a kancelláriáig és a bécsi udvarig is, és már csak azért is döbbenetet keltett, mert abban az időben már nem voltak ilyen perek. Ennek ellenére a bíróság tagjai – akik közül egyetlen, joghoz igazán értő ember volt, a tiszti ügyész, a többiek a város egyéb elöljárói – nem kaptak semmilyen retorziót.
Aki járt már Szegeden, az biztosan hallotta a legendát, miszerint az elítéltek sikolyait még ma is hallani a Boszorkány-szigetről. Szakértőnk, dr. Balogh Elemér jogtörténész szerint azonban az elnevezés megtévesztő lehet:
„Aki hinne az efféle történetekben, azt is el kell keserítenem; amit ma Boszorkány-szigetnek hívnak, az nem az a terület, ahol megtörténtek a kivégzések. Az akkori sziget a mai Alsóváros, a ferences kolostor magasságától húzódott dél felé. Amikor a Tiszát is szabályozták, azt a földszakaszt a sebesebb sodrású folyó elhordta, így már nem létezik. Azon a részen vannak a Tisza-parton olyan utcácskák, amelyek emlékeztetnek a szomorú múltra, például a Máglya sor – én is ennek a közelében lakom.”
Nemcsak boszorkány-, de vérfarkasperek is voltak a történelem során. Ezekről ebben a cikkünkben olvashatsz.
