Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha a világháborúban katonai szolgálatot teljesítőkre gondolunk, automatikusan férfiak, katonák jutnak eszünkbe, holott mindkét világégés során komoly feladat, és bizony rengeteg szenvedés jutott a nőknek is, legyen szó a hátországban leélt mindennapokról vagy a frontok környékén végzett munkáról.
Aktív katonai szolgálatot Magyarországon 1945 óta vállalhatnak nők, de ez nem azt jelenti, hogy a világháborúkban távol tartották magukat a harcterektől, sőt. Légvédelem, logisztika, adminisztráció, híradás vagy épp hírszerzés területén, és természetesen az egészségügyi ellátás nyújtásában ezt megelőzően is komoly szerepük volt már, 1950-ben pedig aztán felavatták az első katonanőket is.
Ezt megelőzően ugyanakkor a nők két hosszú háborúba is cseppentek úgy, hogy társadalmi szerepeik kezdetben meglehetősen korlátozottak voltak
– az első világháborúban az határozta meg leginkább elvégzett feladataikat, amit a kor, vagyis annak férfijai gondoltak a nőkről.
A világháború otthon is sok kihívást jelentett
A huszadik század elején a nők legfontosabb feladatának a harcoló férfiak támogatását tekintették Magyarországon. A feltétel nélkül segítő és önfeláldozó nő eszménye uralkodott, azé, aki akár értékeit is feláldozza a haza oltárán egy olyan háborúban, amelyről eredetileg azt gondolták, szinte semeddig sem tart majd. A hazánkban hadba vonult 3,5 millió férfi egy része azonban sosem tért haza, aki pedig idő előtt tette ezt, az súlyos sérülésekkel, maradandó, egész életét megváltoztató testi-lelki sebekkel tért vissza.
A nőknek ekkoriban a betegápolás jutott fő feladatul hazánkban is: a munkáról hamar kiderült, hogy nem nevezhető könnyűnek, amellett, hogy lelkileg is megterhelő, ennek hatására az ápolói szakma komoly presztízsnek és anyagi megbecsülésnek örvendett. Mivel a harcok végén csak mintegy félmillió sértetlen magyar férfi tért haza, másfél millióan pedig sebesültként érkeztek meg a frontokról, erre hatalmas szükség is volt.
Az otthon maradt nőknek komoly munkát jelentett az is, hogy a hiánygazdaság közepette és a férfiak távollétében gondoskodni tudjanak családjaik élelmezéséről.
Ez egyrészt megkívánta tőlük azt a fajta kreativitást, amellyel minden körülmények közt sikerült megfelelőnek tűnő ételt tenni az asztalra, másrészt pedig kiteljesítette azt a folyamatot, amelyben a nők egyre nagyobb számban jelentek meg a munkaerőpiacon. A világháború alatt az, hogy egy nő jegyellenőrként vagy utcaseprőként jelenjen meg, nem volt már szokatlan, de ekkorra tehető a tanári szakma elnőiesedése is, és a nők nagyarányú megjelenése a felsőoktatásban.
Ez persze nem lehetőség, hanem kényszer volt, sokszor visszaélésekre adott alkalmat,
egyes férfiak pedig továbbra is lenézték azokat a nőket, akik nap mint nap bizonyították, hogy pontosan olyan módon végzik el az addig férfiasnak tartott munkákat, mint a fronton harcolók tették korábban.
Egyes országokban ekkor is lehettek nők katonák
Voltak ugyanakkor olyan országok is az első világháborúban, amelyek reguláris női csapatokat állítottak fel, idetartozott például Szerbia vagy Oroszország is, mely mindkét háborúban harcolt női alakulatokkal is. Jellemzően a nyugati országok vonakodtak attól, hogy a csataterekre citálják a nőket: Angliában 1917-ben alakult meg az első női segédhadtest, mely egyetlen év alatt 18 ezer fősre dagadt, Franciaországban pedig 1916-ban nyitották meg a kaszárnyákat az akkor gyengébbnek vélt nem előtt, sok kétség közepette. Ha nem is léptek azonnal a frontokra, otthon is végezhettek olyan típusú tevékenységet, amely erősen összefüggött a harctéri teljesítménnyel.
„Seregeinket a lőszergyárakban dolgozó nők mentették meg, és ők biztosították győzelmünket” – jelentette ki 1916 augusztusában Edwin Samuel Montagu brit hadianyaggyártási miniszter. Ez is mutatja, hogy a nők aktív szerepét nem minden szinten utasították el vagy értették félre.
A második világháborúban uniformisba is bújhattak
A második világháború természetesen folytatta azokat a folyamatokat, amelyek a női munkavégzés kapcsán megindultak. Ebben a háborúban komoly problémát jelentett a legtöbb országban, hogy elengedhetetlenül szükség van a gyárban dolgozó tömegekre ahhoz, hogy az élet menjen tovább a hátországban, na és hogy megfelelő mennyiségű lőszert és egyéb hadászati eszközt lehessen a sikeres hadviseléshez biztosítani a frontokra.
Csak az Amerikai Egyesült Államokban hatmillió nő dolgozott hadászati gyárakban, és hárommillió önkénteskedett a Vöröskereszt kötelékében.
A harcok területére nem engedtek nőket, de segédhadtestek alakultak a hadsereg minden területén, ezekben pedig már az ő munkájukra is számítottak. Persze ez nem azt jelentette, hogy a konfliktusok közvetlen közelében nem voltak nők: a sebesültek, betegek és haldoklók ellátása a frontvonalon továbbra is az ő feladatuk maradt. Eisenhower tábornok ugyanakkor aláhúzta, hogy az egyenruhát húzó nőkre is nagyon nagy szüksége van az országnak ahhoz, hogy ne vesztesként kerüljön ki a második világháborúból:
összesen 350 ezer amerikai nőt tudott ezzel az üzenettel meggyőzni arról, hogy jelentkezzen a legkülönbözőbb segédhadtestekbe.
Ők teherautót vezettek, repülőgépet javítottak, laboratóriumi technikusként dolgoztak, ejtőernyőt szereltek, rádióztak, fényképeket elemeztek, katonai repülőket teszteltek, vagy akár légvédelmi tüzérek kiképzésében vállaltak szerepet, célpontként támogatva a tréningeket. De haltak ápolónők hősi halált frontokon, 565 katonanőt tüntettek ki hősiességéért, és 1600 nővér is hasonló elismerésben részesült.
Mesterlövésznők a frontokon
Más országokban azonban más feladatok is jutottak a nőknek harctereken. A Szovjetunióban felderítőként, légvédelmi tüzérként, harckocsivezetőként és partizánharcosként is szolgáltak, pilótaként és mesterlövészként is számított rájuk a hadsereg. A rozoga gépeken repülő nők több mint 30 ezer bevetést hajtottak végre, és több mint 23 ezer tonna bombát dobtak le a nácikra. Egységükből 30 nő halt hősi halált, 24-en pedig megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést, mely a legnagyobb katonai elismerés. Mesterlövésznek 2500 nőt képeztek ki, de formális tréning nélkül is sokan vettek a kezükbe fegyvert, mellyel német tisztekre céloztak.
Nagy-Britanniában a légi elhárításban vetették be a nőket: feladatuk az ellenséges repülőgépek kiszúrása, nyomon követése, megcélzása volt, de annak ellenére, hogy akár éjjel is teljesítettek szolgálatot, azt nem bízták rájuk, hogy kilőjék az ellenséget, ezt csak férfi tehette meg.
Hitler Németországa kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy a nőnek háborúban otthon a helye, ám végül nem bizonyult tarthatónak az elképzelés, és 450 ezer nőt soroztak be a kisegítő erőkhöz. Ők is a légi elhárítás soraiban dolgoztak, a nácik ugyanakkor azt hangoztatták, nem kapnak a kezükbe fegyvert. Ez a háború utolsó időszakában megváltozott, de már későn –
mire elkezdhették volna a fegyveres kiképzést nők részére, a második világháború véget ért.
Erőszak és megaláztatás otthon
Amikor a nők és a második világháború kapcsolatáról beszélünk, nem lehet elhallgatni azt a tényt sem, hogy Magyarországon százezres nagységrendben erőszakoltak meg nőket a Vörös Hadsereg katonái: pontos számadat nincsen, részben azért sem, mert nem feldolgozni, hanem elfelejteni próbálta ezt a tényt az egész ország.
A rendszerváltásig nem lehetett beszélni hazánkban nyíltan arról a traumáról, amelyet a katonák okoztak nők hatalmas tömegeinek, ezzel sorsokat, családokat, életeket és közösségeket tönkretéve.
A szovjet katonák milliós nagyságrendben vonultak be az ország területére, részben a bosszú indíttatásával hajtották végre szörnyű tetteiket.
Nem ez volt ugyanakkor az egyetlen megpróbáltatás, mellyel a háborút követően a nőknek világszerte meg kellett küzdenie.
Háborús segélyekhez, veteránprogramhoz is nehezebben férhettek hozzá azok a nők, akik megtették a magukét a csatatereken vagy azok mellett.
Munkájuknak örültek, amíg dúltak a harcok, amikor azonban ezek véget értek, inkább a hazatérő férfiaknak jutott megint munka. Nem volt tehát valós emancipáció az, ami a harcok idején zajlott: a kényszerűség szülte, majd eltűnt. A nőknek sokat kellett még tenniük azért, hogy emberszámba vegyék őket akkor is, ha épp nincs nagy baj.
