Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Alig öt éve annak, hogy elvégezte a Budapesti Metropolitan Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakát, Holló Bettina ma már Junior Prima díjas. Az Index újságírója ha épp nem különféle mentális betegségekkel, függőségekkel vagy hajléktalansággal kapcsolatos témákat boncolgat, akkor fest, táncol vagy túrázik. És azt fontolgatja, hogy egyszer egy mesekönyvet ír. Interjú.
Junior Prima díjas lettél, ez egy óriási elismerés! Hogy fogadtad?
Fantasztikus érzés volt átvenni a díjat, de volt egy kis időm felkészülni rá, mert előzetesen értesítettek róla. Épp szabadságon voltam, és aznap is megjelent több cikkem, így amikor megcsörrent a telefonom, rögtön kombinálni kezdtem, hogy biztos azok miatt keresnek, biztos valamit javítanom kell.
Először nem vettem fel, majd összeszedtem a bátorságom, és végül visszahívtam az ismeretlen számot. Kiderült, hogy megnyertem a díjat.
Volt néhány napom megemészteni a hírt, és készülni egy kis beszéddel. Izgultam, mert rájöttem, hogy újságíróként számomra az írás a komfortos terület, jobban szeretem, amikor nekem kell kérdeznem, és nem én vagyok az, akinek a szavaira kíváncsiak. Ennek ellenére sokkal békésebb állapotban voltam, mint gondoltam.
Nagyon jó érzés volt átvenni egy ekkora elismerést, megerősített abban, hogy jó irányba indultam el annak idején.
Ettől függetlenül úgy érzem, hogy ez egy felelősség, illetve egy motiváció is egyben. Most van az a pont, amikor nem szabad hátradőlni, a jövőben is ugyanekkora erőbedobással kell folytatni.
A munkád mely részét szereted a legjobban?
Azokat a pillanatokat, amikor csak úgy élem a mindennapjaimat: metrózom, ügyet intézek, elmegyek boltba, ugyanazokat a köröket járom, mint mindenki, majd egy random élethelyzetben meglátom a lehetőséget, és elkezdtek kattogni: erről talán érdemes lenne írni. Aztán amikor egyre mélyebbre ások egy területen, jellemzően olyan kis buborékok és világok tárulnak elém, amelyek megerősítenek abban, hogy az adott témának valóban megvan a maga mélysége.
Szerintem azok az ötletek a legjobbak, amelyeken nem kell órákat agyalnom, hanem csak úgy organikusan megtalálnak.
Nagyon szeretem azt a fajta változatosságot is, hogy gyakorlatilag bármilyen témában írhatok, és azt is, hogy sokszor magamnak oszthatom be az időmet. Fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok, ha erre a pályára lépek, de azt hiszem, várakozáson felüli az, ahogyan telnek a mindennapjaim.
Gyerekkorod óta erre készülsz?
Vendéglátós családból származom, a szüleimnek Kecskeméten van egy vállalkozása, így adta volna magát, hogy ott próbáljak szerencsét, de valahogy mindig másra vágytam.
Boldog vagyok, hogy a 21 éves öcsém továbbviszi a céget, én pedig járhatom a saját utam, hálás vagyok ezért a lehetőségért.
Gyerekkoromban nagyon érdekelt a divat is, de miután a rajz nem volt az erősségem, és a varrást is igencsak sziszifuszinak tartottam, elengedtem, hogy tervező legyek.
Az újságírás viszont már ekkor is érdekelt, aztán magyarórákon, majd az iskolaújságnál egyre inkább tudtam, hogy ez lesz az én utam. Minden egy irányba mutatott, ezért is mentem később kommunikáció és médiatudomány szakra.
Miért pont az egészségügy és az oktatás a két kedvenc területed?
Leginkább az emberek, a személyes történetek, az egyéni sorsok érdekelnek. Az egészségügy és az oktatás két olyan terület, ahol az aktuális helyzet bemutatása mellett arcokat is tudok társítani a történésekhez. Az oktatásban meg lehet mutatni a diákokat, a tanárokat és a szülőket, míg az egészségügyben tulajdonképpen bárkit, aki érintetté válik egy ügyben. Sokan mondják, hogy nem szabad összehasonlítani a saját életünket másokéval. Mindezek ellenére én már gyerekként is sokat gondolkodtam azon, hogy vajon más családok, más emberek milyen kihívásokkal találkoznak. Ezt röviden talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, hogy szeretek más szemüvegén keresztül is körbenézni.
A cikkeidben elég nehéz témákkal foglalkozol: pszichés betegségek, függőségek, bántalmazás. Hogyan tudsz kívül maradni azokban a helyzetekben, amikor például egy valamelyikben érintett emberrel beszélsz?
Szerencsére nagyon higgadtan kezelem ezeket az éles szituációkat, és objektíven figyelem a történéseket. Fontos, hogy megtartsam az egészséges távolságot, és ne temessen maga alá az interjúalany története. Olyan persze előfordul, hogy eszembe jut egy-egy személyes sors, ami miatt forgolódom is éjszakánként, de amúgy sem vagyok jó alvó, valamiért mindig éjjelente pörög az agyam.
Melyik volt a legemlékezetesebb munkád?
Ami elsőre eszembe jut, az a mentális betegségekről szóló sorozat negyedik, autizmust bemutató része. Talán ez gondolkodtatott el a leginkább, szerintem azért is, mert az autizmus egy tényleg nagyon sokakat érintő probléma. Úgy érzem, hogy abban a cikkben kibuktak a legfőbb tévhitek, és jól kirajzolódott, hogy hányféle szemszögből is tudunk nézni egy egészségügyi helyzetet.
Emellett maga az interjúalany is nagyon kedves volt. Annak ellenére, hogy tudjuk: az autisták nehezen kommunikálnak, vele annyira gördülékenyen ment minden, hogy a beszélgetés alatt teljesen flow-ba kerültem.
És képzeld, nem sokkal a cikk megjelenése után kaptam egy levelet egy férfitól, aki elmesélte, hogy közel negyvenévesen az írásom hatására kezdett el azon gondolkodni, hogy ő is autista. Aztán később is jelentkezett azzal a hírrel, hogy egy vizsgálaton valóban megkapta a diagnózist. Úgy tudom, hogy a cikk megjelenése után az interjúalanyomat, Juditot is többen megkeresték hasonlókkal.
Óriási élmény, hogy a munkám általam sosem látott ember életére ilyen hatással lehet! Ezek időről időre megerősítenek abban, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Említetted, hogy a díj után most aztán még inkább nem szabad hátradőlnöd. Milyen terveid vannak?
Valószínűleg lesznek még más mentális betegségekkel kapcsolatos cikkeim, de most egy kicsit azt érzem, hogy telítődtem. Egy ideje azt fontolgatom, hogy arcokon, személyeken keresztül körbejárom a hajléktalanság és bántalmazás témakörét is.
Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
Gyerekkorom óta táncolok, néhány év kihagyás után visszatértem a parkettre, és hatalmas öröm újra ráérezni a mozgás ízére. Új hobbim lett a festés is, év elején elvégeztem egy rövid tanfolyamot. Nem kell nagy dolgokra gondolni, leginkább színes pacsmagokat festek, amelyek főként hangulatokat jelenítenek meg. A tanfolyamon azt kértem, hogy olyan technikát mutassanak nekem, amellyel kikapcsolódom és levezethetem a stresszt.
Nagy természetjáró is vagy.
Nagyon szeretek a természetben lenni, annak tényleg gyógyító ereje van. A túrázás egyfajta misszióm lett. Emellett mostanában nagyon elkezdett érdekelni az ázsiai kultúra is, amelybe a nászutunkon, Balin szerettem bele.
Akkor most újra Ázsiába készülsz?
Sokan kérdezgetik, hogy a díjjal járó gyönyörű nyereményt mire költöm. Egyelőre nem tudom, mit kezdek vele. Egyrészt jó lenne félretenni a családalapításra, másrészt viszont azt is érzem, hogy erre egy ajándékként kell tekintenem, és egy olyan élményre fordítanom, ami nagy hatással lesz az életemre. Balin olyan szinten tudtam kikapcsolni, mint sehol máshol. Néha kellenek ezek a mindennapokból való kicsekkolások.
Ha kívánhatnál egyet, mi lenne az?
Jó kérdés. Nem tudom. Talán az, hogy egyszer a saját könyvemet is a kezemben tarthassam. A könyvírás gondolata mindig is ott motoszkált a fejemben, de úgy érzem, még nincs elég bátorságom ahhoz, hogy belevágjak.
Milyen könyvet írnál?
Két ötletem is van. Az egyik egy mesekönyv, mert a mai napig nagyon szeretek meséket nézni és olvasni. El tudom képzelni, hogy egyszer, ha anyuka leszek, akkor foglalkozom majd ilyesmivel. A másik gondolatom egy novelláskötet lenne, amelyben hétköznapi emberek nem hétköznapi pillanatait mutatnám be.
Említetted, hogy a családod mindenben támogat. Mit szólnak most hozzád?
Elképesztően büszkék rám. A szüleim fiatalok, jó fejek, lelkesek, mindig mindenben benne vannak, az ünneplésre mi mindig találunk egy jó okot. Ilyen volt a díj is, az elismerésről szóló hírt pedig a saját közösségi oldalaikon is megosztották. Úgy érzem, velem együtt élik meg a sikereimet.
