A magyar politika legfelsőbb szintjeit is érintő nemzetközi botrány robbant ki, amikor néhány óvatlan magyar diplomatánál több millió frank értékű hamis bankjegyet találtak Hollandiában 1925-ben. Az akár röhejesnek is mondható frankhamisítási ügy egész Magyarország nemzetközi tekintélyét aláásta.
Hamis frankokkal akarták aláásni a francia gazdaságot
Hiába próbálta eltussolni a magyar kormány, a francia lapok világszenzációt kreáltak belőle, amikor 1925. december 14-én Hágában a holland rendőrség letartóztatott három magyar állampolgárt, akik több ezer darab, összesen tízmillió francia frank értékű hamis ezerfrankos bankót próbáltak becsempészni az országba. A rendőrök először Jankovich Arisztid nyugalmazott ezredest, diplomáciai futárt vették őrizetbe, aki két hamis ezerfrankost kívánt beváltani, azonban szinte rögtön gyanúsnak találták a viselkedését a pénzváltó alkalmazottjai; Jankovich letartóztatása után előkerült két társa, a hamis román útlevéllel rendelkező Mankovich György és Marsovszky György, akiknek aktatáskájában megtalálták a maradék hamis pénzt.
Jankovich elmondta a hatóságoknak, hogy a hamis pénzt Magyarországon gyártották, ami már önmagában diplomáciai botrányt robbantott ki, az ügy szálai azonban hamarosan a legfelsőbb magyar politikai körökig vezettek, akik a sajtó értesülése szerint a pénzhamisítással kívántak elégtételt venni az igazságtalan trianoni békediktátum miatt. Nem ez volt az első hasonló próbálkozás, 1920-ban egy felvidéki csoport, Mészáros Gyula turkológus vezetésével csehszlovák koronát próbált hamisítani hasonló célokkal, igyekezetük azonban gyorsan lebukáshoz vezetett.
A jóval nagyobb szabású frankhamisítás ötletgazdája Windischgrätz Lajos herceg, korábbi közellátási miniszter, az 1848–49-es forradalmat leverő Alfred Windischgrätz tábornok unokája volt, aki 1922-ben kezdett kísérletezni hamis francia bankjegyek előállításával, önszorgalomból, saját sárospataki birtokán. A hercegnek megvolt az oka a bosszúra, a trianoni békeszerződéssel ugyanis birtokainak jelentős része Csehszlovákiához került, a csehszlovák kormány pedig kárpótlás nélkül elkobozta azokat, egyébként a Habsburg-restaurációért síkra szálló lojalisták egyik vezetőjének számított. Miután a saját maga által gyártott ezerfrankosok minősége enyhén szólva kifogásolhatónak bizonyult, Windischgrätz Bethlen István miniszterelnök segítségét kérte, akitől elutasításra talált; hősünk végül egy német pénzhamisítási szakembert, Arthur Schultzét bízta meg a bankjegyek elkészítésének feladatával.
Fontos politikai szervek segítették a szélhámosságot
A titkos tervhez egyre többen csatlakoztak, köztük Gerő László őrnagy, a honvédelmi minisztérium égisze alatt működő Állami Térképészeti Intézet igazgatója, aki felajánlotta, hogy a pénzhamisítók az intézet budapesti, Retek utcai épületében rendezzék be a nyomdájukat. Az üggyel más állami szervek is rokonszenveztek, a pénzügyminisztérium intézte például a Németországból beszerzett nyomdagép megrendelését, és gróf Teleki Pál korábbi miniszterelnök, valamint Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány is részt vettek az akció megszervezésében, technikai lebonyolításában.
A hamisítók minden igyekezete ellenére az elkészült ezerfrankosok nem sikerültek igazán jól, a papír vastagabb, durvább tapintású, az ábrák és a feliratok kissé elmosódottak lettek az eredeti bankjegyekhez képest; összesen 30 ezer bankó készült, melyekből csupán 4400 darabot ítéltek a gyártók elfogadhatónak, de ezek is inkább csak az utca emberét tudták becsapni, a pénzekhez komolyabban értő szakembereket nem tévesztették volna meg. A hamisítók úgy tervezték, a fals frankokat diplomáciai futárokkal Hollandiában, Olaszországban, Belgiumban és Svédországban váltatják be más valutákra, azonban már a legelső kísérletük teljes kudarcot vallott.
Az említett Jankovich Arisztid feladata csupán annyi lett volna, hogy átadja a hamis bankókat társainak, Mankovichnak és Muránszkynak, a futár azonban tévedésből egy hágai pénzváltóban maga próbált beváltani két darab kamu ezerfrankost; a férfi gyanús viselkedése azonnal felhívta magára a figyelmet, amikor pedig firtatni kezdték a problémát, Jankovich megpróbálta elrejteni a hamis bankókat, és diplomáciai útlevelére hivatkozott. A férfi és két társa letartóztatását és vallomását követően a francia és a magyar hatóságok együttesen indítottak nagyszabású nyomozást: Európa-szerte elfogták a csalás résztvevőit, hamarosan pedig Windischgrätz, Gerő, Nádosy és az ügy egyéb jelentősebb szellemi gazdái is kézre kerültek.
Enyhe ítéletet kaptak a lebukott pénzhamisítók
A magyarországi parlamenti ellenzék, illetve a nyugat-európai emigrációban működő, Károlyi Mihály vezette csoport igyekezett minél nagyobb feneket keríteni a botránynak, és Horthy Miklós kormányzót, illetve Bethlen István miniszterelnököt a hamisítási ügy közvetlen felelőseiként bemutatni. A kínos helyzetbe került miniszterelnök felállított egy 25 fős vizsgálóbizottságot, mely – a kormánypárti többség által elfogadott – jelentése szerint nem talált bizonyítékot rá, hogy a Bethlen és kormánya érintettek lennének az ügyben. A franciák hamar belátták, nem lenne érdemes Magyarországon kormányt buktatni, féltek ugyanis a magyar ellenzék széttagoltságától és a Gömbös Gyula vezette szélsőjobboldali „fajvédők” esetleges megerősödésétől, ezért 1926 elejétől a hatóságok már nem kívántak újabb gyanúsítottakat megtalálni.
A botrányos eset mindössze féléves vizsgálatot követően lezárult, meglepően enyhe ítélettel: a bíró, aki ugyanazokhoz az irredenta körökhöz tartozott, mint a pénzhamisításban részt vevők többsége, a törvénykönyv által előírt 5-10 éves szabadságvesztés helyett mindössze 4-4 évnyi börtönt és 10-10 millió korona pénzbírságot szabott ki Windischgrätzre és Nádosyra. Az ügy további 22 vádlottja enyhe börtönbüntetésekkel megúszta. A két fővádlott végül nem ülte le teljes büntetését, alig két évvel később, 1928-ban Horthy kormányzó kegyelemben részesítette mindkettejüket, amit a magyar közvélemény egyértelmű helyesléssel fogadott.
A frankhamisítási botrány jelentősen rombolta Magyarország nemzetközi tekintélyét, a nyugat-európai kabarékban még sokáig visszatérő tréfa maradt a magyar, aki véletlenül valódi pénzzel fizetett. Az ügy részleteiről az utókor keveset tud, a dokumentumok nagy része ugyanis még 1926-ban egy titokzatos kúriai betörés során megsemmisült; a francia állam egy frank jelképes kártérítést kapott Magyarországtól, illetve a hamis bankjegyek és a nyomtatáshoz használt kövek is a francia jegybank tulajdonába kerültek.
