A krampuszt ma leginkább a Mikulás kísérőjeként ismerjük, aki virgácsot hoz a rossz gyerekeknek, a régi korokban azonban sokkal durvább eszközökkel igyekezett elejét venni a rosszalkodásnak. Sőt, létezett női krampusz is, aki nem a rosszcsont gyerekeket, hanem az illetlen, viselkedni nem tudó férfiakat fegyelmezte meg.
A Mikulást kísérő, leggyakrabban ördögszerű, félig ember, félig kecske alakban ábrázolt krampusz figurája a mai Ausztria alpesi vidékeiről ered, neve a régi német Krampen, vagyis „karom” szóból származik. Alakja nagy valószínűséggel a téli napfordulóval kapcsolatos pogány hiedelemvilágból került át a keresztény hagyományokba, és vált a jóságot és a fényt jelképező Mikulás ellentétpárjává, aki ajándékozás helyett elrabolja és megeszi, vagy a pokolba hurcolja a rossz gyerekeket.
Ausztriában és más német ajkú vidékeken a december 5-ről 6-ra virradó éjszakát ma is gyakran Krampusnachtnak, vagyis krampuszéjszakának nevezik; a felnőttek ilyenkor gyakran krampusznak öltöznek, és megijesztik a gyerekeket, de létezik egy Krampuslauf, vagyis krampuszfutás nevű – tetszőleges időpontban megtartható – szokás is, amikor a férfiak jelentős mennyiségű alkohol elfogyasztása után beöltözve, ijesztő maszkokat húzva futnak végig a városok, falvak utcáin.
Képeslapok hőse lett a pajzán női krampusz
A krampusz alakja az 1800-as évektől népszerűvé vált rajzos üdvözlőkártyákon, képeslapokon is hamar megjelent: különösen Németországban és Ausztriában divatos szokás lett krampuszkártyákat (Krampuskarten) küldeni egymásnak, melyeken – kissé morbid humorral – a krampusz gyerekeket tömködött a zsákjába, vagy rabolt el más módokon. Léteztek felnőtteknek szóló krampuszképeslapok is, sőt, egy időben népszerűvé vált a női krampusz is, aki nem a gyerekeket, hanem a rosszul viselkedő férfiakat leckéztette meg.
A vicces kártyákon a csinos krampuszhölgy virgáccsal náspángolja el az illetlen, tiszteletlen, helyes dolgok helyett hívságokkal foglalkozó urakat, leláncolja, vagy éppen zsákjába teszi és elrabolja őket – mindez természetesen kellően pajzán, áthallásosan erotikus felhanggal találva. A pikáns-vicces női krampusz figurája azonban szintén több évszázados előzménnyel rendelkezik, egy, még az eredeti krampusznál is gonoszabb és veszedelmesebb karakterre, Frau Perchtára vezethető vissza.
Kibelezte azokat, akik dolgozni mertek az ünnepi időszakban
Perchta asszony – más írásmóddal Berchta vagy Bertha – alakja szintén az osztrák-alpesi pogány hiedelmek világában született, és a krampuszhoz hasonlóan a téllel, hideggel és sötéttel kapcsolatos félelmeteket testesítette meg. Perchta kétféle alakban is felbukkanhat, lehet csúnya, hosszú orrú, rongyokban járó öregasszony, de (a képeslapok női krampuszához hasonlóan) szépséges, csábító fiatal lány is; hagyományosan a karácsony és vízkereszt közötti tizenkét éjszakán érkezik, és lesújt azokra, akik az egyházi tiltással dacolva ünnepi időszakban dolgozni merészelnek.
Gyakori áldozatai például azok a nők, akik nem fejezték be időben a szövést, és ezért az ünnepek alatt is a ruhákon munkálkodtak, de az illetlenül, nem az előírások szerint viselkedő felnőtteket is megbüntette. Módszerei még a krampuszéin is túltettek, az érintetteket gyakran kibelezte, majd szalmával és kövekkel tömte ki a gyomrukat, amit aztán visszavarrt; az egész évben szorgosan dolgozó embereknek ugyanakkor Perchta jutalmul ajándékot hozott, az éjszaka leple alatt ezüstérméket rejtett el a cipőikben vagy a házban lévő vödrökben.
Más legendák szerint Perchta nem volt egyedül, egy csapat démon kísérte őt útjai során – őket többes számban Perchtennek nevezték –, akikkel a sötét, felhős égbolton repültek keresztül a téli éjszakák során, vihart, szelet és mennydörgést keltve. A Perchtenek között számos különböző teremtmény megfordult, a hiedelem úgy tartotta, hogy a holtan született vagy csecsemőként, vagyis még a megkeresztelés előtt elhunyt gyerekek lelkei is ilyen formában manifesztálódtak, és szenvedtek örök fölid kárhozatban.
Perchta figurája szintén kapcsolódik a Németország számos vidékének hagyományaiban élő – később a Grimm testvérek meséjében is megörökített – Holle anyó alakjához, aki a téli hómennyiségért felel, minél jobban rázza a dunyháját, annál jobban hull a pelyhes odalent a földön. A mondák szerint Holle anyó hozza a gyerekeket is, magával viszi a kereszteletlenként elhunyt kisgyerekek lelkét, és termékennyé teszi a meddő lányokat, nőket.
Az egyház szelídítette meg a krampuszt
A ma ismert krampusz figurája valószínűleg a katolikus egyház igyekezetének révén született meg, akik a 17. századtól kezdve próbáltak minél jobban lejjebb venni a krampusz és női párja körüli, gyakran kiadós lerészegedéssel és tivornyázással járó ünnepélyekből, és megtisztítani, a tisztes polgárok és családjaik számára is fogyaszthatóvá tenni azokat. A krampusz a modern felfogás szerint jóval kevésbé veszélyes és kegyetlen, mint egykoron, a Mikulás kísérőjeként ma már maximum virgácsot hoz a rossz gyerekeknek, nem rabolja el és nem is eszi meg őket.
Az említett krampuszéjszaka és krampuszfutás mellett egyes osztrák és német területeken Perchta és démoni kísérőinek alakja is még mindig része a decemberi hagyományoknak; Salzburg lakói például úgy tartják, Frau Perchta lelke a helyi Hohensalzburg várában bolyong a sötét téli éjszakákon. Más kultúrákban a krampusz alakja módosult kissé, Hollandiában például a Mikulás (Sinterklaas) segítője egy sötét arcú és bőrű figura, Fekete Péter (Zwarte Piet), akinek megjelenése az utóbbi időben egyre nagyobb vitákat gerjeszt, sokan rasszista, a színes bőrű emberek számára sértő alaknak találják őt.
