Amikor még kazettáról hallgattunk zenét, biztosan egészen elképzelhetetlennek tartottuk volna, hogy eljön az idő, amikor már nem is birtokolunk kézzel fogható hanghordozót: retró utazásunk következő állomásaként emlékezzünk, milyen volt kazettáról zenét hallgatni!
A walkman és a discman világa volt az, amikor még a kazettatokból mérföldesre kihajtogatott papírról silabizáltuk a dalszövegeket, és mindennél jobban kellett vigyáznunk a kazettaszalagra: ha egyszer becsípődött, a hangzás már sosem volt a régi.
A zenehallgatás sokaknak egy kazettával kezdődött
Első kazettámat a szentendrei lengyel piacon kaptam: előtte volt már egy családi Gergely Robi-albumunk, meg egy másik kazettánk, rajta a Biscayával, amit valamiért mindig akkor kellett hallgatni, amikor a hétvégi házba mentünk. Az első, teljesen saját kazijaim azonban egy Bryan Adams-album, a Waking up the Neighbours, és valamiért egy Rod Stewart-kazetta voltak. Utóbbit sosem szerettem, előbbit ugyanakkor máig szívesen hallgatom.
Kevés ennél retróbb tárgy létezik
A történethez az is hozzátartozik, hogy természetesen mind a kettő hamisítvány volt, igaz, a lelkes mesterek a tőlük telhető legnagyobb igyekezettel töltötték ki a kazettát zenével:
amikor az A oldal véget ért, újrakezdődött annak első dala, és addig futott, amíg volt szalag – s ugyanígy a B oldal is.
Meg is lepett, amikor az első eredeti kazettával ez már másként volt: addigra én azt hittem, ez a sztenderd. A hamis kincsből ráadásul hiányoztak a dalszövegek: ennek később nagyon megörültem.
Sokunk tinédzserkori zenehallgatását fémjelezték ezek a kazetták, melyek a szalagos magnóhoz vagy a hanglemezhez képest kompakt és könnyen hordozható, ugyanakkor azért még mindig igencsak sérülékeny formában tették hordozhatóvá kedvenc muzsikáinkat. Egy óvatlan walkmankikapcsolás vagy egy vacakabb elem, és már be is csíphette a lejátszó a szalagot, horribile dictu, akár el is szakíthatta. Később aztán igyekeztem celluxszal megreparálni a sérült kazetták belsejében tekergőző, sötétbarna zenehordozót, de ugyanolyan már sosem lett a dolog.
Kazettatekerés ceruzával: megvan?
A kazetta bájosan analóg világához hozzátartozik mindenki számára az az élmény, amikor az elemmel spórolva semmiképp nem a walkman bevonásával, hanem ceruzán pörgetve tekertük előre vagy hátra a szalagot, ha esetleg csak az A oldal volt nagy kedvenc, vagy még egyszer meg akartunk hallgatni egy dalt.
A nyolcvanas évek gyermekei egész biztosan ugyanarra gondolnak, ha meglátnak egy ceruzát és egy kazettát:
a CD-lemezek elterjedésével ez a probléma megoldódott, az emlék ugyanakkor nosztalgikus.
S ha már megemlítettük: A oldal és B oldal, bizony, volt még idő, amikor nemcsak az számított, hogy kedvenc bandánk vagy énekesünk milyen sorrendet képzel el legfrissebb albumán a dalokhoz, hanem az is, hogy mi az, amit annyira értékesnek tart, hogy az A oldalon van a helye. A B oldal – mely aztán később az élet második fele értelemben is elterjedt mint kifejezés – aztán azoknak a daloknak maradt, amelyektől már nem vártak akkora sikert: a kifejezés még a lemezek korából maradt meg, a CD elterjedésével aztán jelentőségét vesztette, hiszen ezen a hanghordozón már egy oldalra került minden dal.
Eljárt fölötte az idő
Mindenképp meg kell említeni az üres kazetta forradalmát is: ha volt egy kétkazettás magnód és néhány üres kazettád, akkor
szerencsés esetben barátaidtól beszerezhetted és átjátszhattad magadnak a vágyott zenéket, vagy ülhettél a rádió előtt, esetleg a kívánságműsorra várva, és onnan vehetted fel kedvenc dalaidat.
Ez mindig stresszes folyamat volt: sikerül időben elcsípni és elindítani a felvételt? Nem kevernek a dal végére reklámot, sőt, ami még rosszabb, nem vágják le esetleg annak végét? Ha sikerült rögzíteni a várva várt dalt, az maga volt a mámor, speciális saját válogatáskazid sorrendjét ugyanakkor melletted a véletlen is irányította, hiszen akkor tudtál rögzíteni egy dalt, amikor az elhangzott.
Ez a folyamat a CD-k idejében aztán sokkal nehezebbé vált, amikor megérkezett a másolásvédett lemezek korszaka: de nem kellett sok idő ahhoz, hogy ezt is ki tudjuk játszani otthon, a CD-íróval ellátott gépek segítségével pedig mehetett már CD-lemezről is a másolás, így nemcsak walkmanben, hanem discmanben is hallgathattuk mindazt, amit barátaink segítségével sikerült beszereznünk. Dedikáltatni persze eredetit volt érdemes: ha sikerült, az gyakorlatilag felbecsülhetetlen értékűvé tett egy kazettát. A hanghordozó ugyanakkor mára teljesen a múlté lett – már évekkel a CD-gyűjtemények felszámolása előtt pincébe kerültek az egykor sok pénzért összegyűjtött kazetták is, s ahogy az autókból is eltűntek a kazettás rádiók, ennek a műfajnak végleg leáldozott.
