Van az a mondás, hogy a nyelvünk alapvetően meghatározza a gondolatainkat. Hogy nem mindegy, hova születünk, és az sem, kikkel osztozunk egy közös anyanyelven. Hogy ez a nemzetet összetartó erő, a közös néplélek formája, ami egyrészt nagyon romantikusan hangzik, másrészt vitathatatlanul egy szép költői kép.
Szép kép, szép gondolat, szép nyelv. Minek is mondanánk bármi becsmérlőt egy olyan nyelvre, amelynek művelői mi magunk vagyunk. Akik olyanoktól tanulunk a fájdalmainkról, mint például József Attila, vagy bizonyosodunk meg nyelvünk végtelen szellemességéről, amikor a Romhányi József által tolmácsolt Frédi és Béni-szövegeket hallunk. Magyarul. Két teljesen önkényes példa ez, mert ha a nyelv szépségéről van szó, mindenkinek van egy-két, szívének kedves hivatkozási alapja.
De mit mond egy nyelvész, aki mindenkinél jobban ismeri a nyelveket?
Az emberek és az anyanyelvük
Kezdjük az első állítással, miszerint anyanyelvünk meghatározza a gondolkodásunkat. Ez a nyelvészet, illetve a pszichológia egy elmélete, amit Sapir–Whorf-hipotézisnek neveztek el, Edward Sapir német és Benjamin Whorf amerikai nyelvészek neve után.
Az elmélet szerint a más-más anyanyelvűek másképp szemlélik a világot: mást vesznek észre belőle, másképp elemzik a jelenségeket, másképp érvelnek, egyáltalán, más alapokra épül a tudatuk. Könnyen egyetérthetünk ezzel a meglátással, de a tudomány ezt még nem találta kétséget kizáróan bizonyítottnak. A mai nyelvészek azt gondolják a nyelvről, hogy az nem egy áthatolhatatlan falú burok. Hiába terjeng az a legenda, hogy az eszkimóknak rengeteg szavuk van a hóra, ez még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk a kultúra megismerésével, a nyelv elsajátításával ugyanúgy tekinteni a hóra. De a nyelvi különbözőségek hatását nehéz úgy kutatni, hogy a kulturális hatásokról leválasztjuk.
Orwellnek volt erre az elméletre építkező gondolatkísérlete az 1984 című regényében. A műben az uralkodó politikai hatalom sok hajmeresztő ötlete közül egy tényleg nagyon meredeknek tűnt: megpróbálták leszűkíti a szókincset egy olyan nyelvre, amiben nincsenek nyelvi eszközök a kritikai gondolkodásra, nincs ellenvélemény. Az ember ereiben megfagy a vér, olyan aljasságnak tűnik mindez.
De a nyelv szerencsére, vagy sem, nem ilyen könnyen szabályozható.
Nyelvújítás, nyelvművelés
Ha zabolázatlannak írjuk le a nyelvet, akkor mégis kinek a feladata, hogy legalább részben azt érezze az ember, jó mederben, jó irányba tart a fejlődése? Ki döntheti el, hogy egy nyelvtani szabály logikus vagy sem, egy kifejezés elég szép-e ahhoz, hogy a magyar szókincsünkbe fogadjuk?
Horger Antal, korának kiváló, elismert nyelvésze 1914-ben tudósi pozíciójából tekintett a nyelv szabályozására: „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket, és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a szépség, a célszerűség vagy a logika szempontjai szerint megjavítani. Ezt a feladatot azonban a nyelvészek túlnyomó nagy többsége, mint nem a nyelvtudomány körébe tartozót, határozottan elutasítja magától.”
A nyelvészeknek ugyanis első számú lecke belátni és másokkal is beláttatni, hogy a nyelv szüntelenül változik, nincsenek jobb vagy rosszabb korszakai, bővül a szókincs, változik a nyelvtan, idomul a gyakori használathoz. Ha kell, nyomás alatt változik, de mindenképp formálódik.
Utólagos elemzések mentén lehet egyáltalán olyat mondani, legalábbis a nyelvészek szerint, hogy kb. hol van az origója egy nyelvnek, hol lehet azt mondani, hogy innentől már magyarnak nevezzük a magyart. A fokozatos lassú fejlődés visszafejtése finnugor gyökerekre mutat vissza, ami pedig a jövőjét illeti, nem kell tartani a nyelvünk kihalásától, csak mert mobilnak hívjuk a maroktelefont. Még legalább 13 millióan beszélik rajtad kívül ezt a nyelvet, amivel az 5-6 ezer nyelv közül valahol az 57. helyen található.
Tévhitek a magyar nyelvről
Elég sok tévhit terjeng a magyar nyelvről, ami legtöbbször ahhoz köthető, hogy különlegesnek érezzük magunkat miatta. De ez lehet, hogy csak azért van, mert nem ismertünk meg más nyelveket, vagy azt gondoljuk, hogy azért, mert nincsenek olyan nyelvrokonaink, akikkel hellyel-közzel megértenénk egymást.
Sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy nehéznek nevezzék a magyar nyelvet.
Jó, tényleg nem volt olyan könnyű nyelvtanból azt az ötöst összehozni, de hát honnan is tudhatnánk, amíg nem nagyon van viszonyítási alapunk. És ha lenne is, csak egy szubjektív vélemény lenne, mivel a nyelvek objektív módon nem összemérhetők.
Egy nyelvtanuló számára például nagy kihívás a magyar, de más nyelvekkel járhatna rosszabbul is. Például nálunk nem kell megtanulni az összes főnevünk nemét, az igeidőrendszerünk is viszonylag egyszerű, a jelzőt csak kivételes esetben kell egyeztetni, stb.
De ha nem nehéz, attól még szép nyelv a magyar?
Erre nem fogok válaszolni, megidézem inkább Nádasdy Ádám nyelvészprofesszor, költő, műfordító, esszéista válaszát.
„Szép nyelv-e a magyar? Természetesen igen. Minden nyelv szép, ahogy minden újszülött szép, és ahogy mindent lehet szépnek nevezni, amit emberek természetesen csinálnak: ruházatot, zenét, építészetet, nyelvet. A nyelvészet – mint általában a tudomány – nem foglalkozik a szépség kategóriájával, nem is tudja értelmezni, mi a szép, ahogy például az emberi test vonatkozásában az anatómia sem foglalkozik a szépséggel, nem mérlegeli, ki szebb, ki csúnyább. A nyelvészek mosolyogva veszik tudomásul, hogy az egyes nyelvek beszélői úgy érzik: az ő nyelvük szép.”
A részletet Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című könyvéből idéztem, amit jó szívvel ajánlok elolvasásra.
