Legalábbis Vámos Miklós szerint. Friss kiadású könyve ugyanis tartalmilag nem is annyira friss, a múltból előásott krónikák sora, a Ki nem küldött tudósítónk jelenti publicisztikájának válogatott és lábjegyzetekkel tűzdelt összeállítása egy karcsú könyvben. Könyvbemutatón jártunk.
Amikor kiderült számomra, hogy Vámos Miklós a nyolcvanas évekbeli híradásait új kötetbe rendezte, kiegészítve azokat a fiatalabb olvasók kedvéért életében először lábjegyzetekkel is, megszólítva éreztem magam. Noha fiatal már nem vagyok, de születési évem körül jelentek meg először ezek az írások, amik ma már történelmi kordokumentumok.
A könyv karcsú, annak ellenére, hogy Vámos a kövér könyveket szereti. Kiadói kérésre vágott bele ebbe Karcsú Könyvek sorozatba, hiszen ahogy a könyvbemutatón is elárulta, a nagyregények már megvannak, jöhetnek az új, retikülben is gond nélkül elférő karcsúbbak. A Palackposta a sorozat második kötete, még nyolc ilyen várható.
Üzenetek a múltból
Vámos Miklós a hátramaradt, országa börtönébe zárt, cenzúrázott író pozíciójából olyan hangulatjelentéseket fogalmazott meg a világról, amelynek eseményeiről többnyire lemaradt. Az író beszámolóját hallgatva, könyvét olvasva az az érzésem támadt, hogy a vágyakozás egy egész nemzedék életérzését, világlátását határozta meg. A puha szocializmus időszakában legalább már vágyakozni szabad volt.
Na de mire vágyakozott a ‘80-as évek értelmiségi újságírója. Szeretett volna Diana és Károly herceg esküvőjén jelen lenni, maga sem tudja, miért (aztán persze kiderül), szeretett volna örülni a választási eredményeknek, de legalábbis érezni valamit. Vágyott arra, hogy a világban tartós maradjon a béke, az atomcsend, vágyta, hogy legyünk szolidárisak, ne legyen fake news, energiaválság, de legyen vitakultúra, ne betonozzák körbe a Balatont, óvjuk a környezetünket.
Nem is időutazásra invitál ez a könyv, hogy van ez? Miért olvasom ki a harmincvalahány éves Vámos Miklós írásaiból azt, amik ma engem is foglalkoztatnak? Kérdésemet az író persze megválaszolja, az egyik nekem intézett lábjegyzetében.
„Minél inkább változik a világ, annál inkább ugyanolyan.”
Vámos Miklós bőrében
A könyv bemutatóján, ami az Átrium színpadán történt, egy felvezető után Vámos Miklós felinvitálta a deszkákra az azon rutinosan mozgó barátját, Rudolf Pétert. A színész persze elvitte a show-t, ahogy várható volt, de ez lehetett cél. Kettejük között tíz év van, Vámos javára, ezt hamar megfejtették. Kettejük közül Rudolf Péter ismertebb az improvizációs képességeiről. Vámos mégis felajánlott egy játékot, bújjanak egymás bőrébe, és úgy beszélgessenek.
„Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?”
– hangzott el egy Hamvas Béla-idézet.
Ahogy egymás bőrében keresgélték önmagukat, az is kiderült, hogy már voltak hasonló helyzetben. Hellyel-közzel hasonlóban, mert a ‘80-as évek elején-közepén Vámos írt egy tévéfilmet egy íróról, akit Rudolf Péter alakított. A Villanyvonat című tévéfilmet Gát György rendezte, akinek a Linda-sorozatot is köszönhetjük.
„A Villanyvonat esetében például egy generációsnak tűnő panaszt próbáltam megfogalmazni: mindent megkapunk – csak kicsit megkésve!” – nyilatkozta Vámos 1985-ben a Vasárnapi Híreknek. A történet szerint a főhős, aki egész gyermekkorában az áhított villanyvonatra várt, csak közel 40 évesen jut hozzá. Míg elmeséli kislányának a túl későn megkapott vonat történetét, felelevenedik benne addigi élete, mely valójában egész nemzedékének története.
A villanyvonat lehet egy metafora itt is és későbbi könyvében, az Anya csak egy van címűben. Ahol Ladó édesanyja 44 éves fiának villanyvonatot hoz ajándékba, 30 év késéssel.
Ezen a ponton értettem meg, hogy milyen lehetett a ‘80-as évek fiataljának lenni, Vámos Miklós bőrében legalábbis. A távoli jövőbe kihelyezett vágybeteljesülés a beletörődés árnyával fenyeget, a vágyak elengedését, lefokozását eredményezi. Mivel panaszra nem lehetett okuk az akkori fiataloknak, háború nem fenyegette őket, a nyomorból pedig már kievickéltek, kispolgári életük biztonságában csak vágyaikkal kellett megharcolniuk, illetve azok be nem teljesülésével. Aminek persze van egészséges határa, mert vágyakozni alapvetően jó. Jut eszembe, az én generációmra mondják, hogy nekünk viszont már azonnal kell minden, mert mi viszont mindent megkaptunk.
