Az I. világháború után induló változások a divatban, amelyek a nők aktuális életérzéseinek, társadalmi státuszuknak és azzal kapcsolatos vágyaiknak kifejezőeszköze volt, biztosan nem a férfiszívek meghódítását célozták. Talán éppen ellenkezőleg, egy súlyos üzenetet közvetítettek számukra: nem vagyunk többé törékeny, kiszolgáltatott, másodrendű polgárok. A női divat soha nem látott radikális fordulatot vett, és minden elemében a férfiaknak szólt, de nem a csábítás nyelvén, hanem kihívóként.
A korábban megkérdőjelezhetetlen minta, amely szerint a férfi volt az egyetlen családfenntartó és kenyérkereső fél, mint ilyen, a család feje és egyedüli döntéshozója, a nagy háború alatt megváltozott. A férfiak távol voltak az otthonoktól, amelyeknek nélkülük is működniük kellett. A nők multitasking funkciója az 1920-as években élesedett egy komolyabbat.
Valami hasonló történik jelen társadalmunkban is, amikor a szinglilétben megerősödő nők szinte minden feladatot el tudnak maguk látni.
Ez következett be kényszerű okokból a 20. század elején is, amikor a férfiak a fronton voltak, a nélkülöző asszonyok pedig fel kellett, hogy találják magukat.
A sok és többrétű feladat ellátása viszont erősen akadályoztatott volt a korábbi, lassan jelmezszerű, teátrálissá váló, praktikátlan, de nőies viseletekben. A városokban a technika előretörése is több nőt vont be a munka világába: gépírónő, telefonos kisasszony és egyéb munkakörök teltek meg női munkavállalókkal. A pénzkereső nő ezzel együtt öntudatra is ébredt.
Megcsapta annak, a korábban nem tapasztalt, magabiztos érzésnek a szele, hogy saját maga is képes egyedül boldogulni, anyagi javakra szert tenni, ezáltal akár önálló életet élni, és minden bizonnyal döntéseket hozni is. Ez utóbbi felismerés már egy ideje ott motoszkált a női fejekben, de most hirtelen egy sor másik érv is felsorakozott az eddigiek mellé, és végül a ’30-as évekre Európa számos országában valóra is vált a nők politikai egyenjogúsága a szavazati jog megszerzésével.
A korábbi nőképtől való elhatárolódásra, az elavultnak gondolt ideálok elhagyására, az egyenlőség és a férfias jegyek hangsúlyozására minden külsőséget megragadott a kor divatja és az azon keresztül is üzenni kívánó erős nő.
Eltűnt a hosszú, a kebleket és csípőt hangsúlyozó, vékony derekat formázó, rém praktikátlan és kényelmetlen fűző, de még a derékvonal is.
Az egyenes fazon sem a kebleket nem hozta helyzetbe, sem a csípőt, de még a karcsú derekat is gondosan takarta. Nem csoda, hogy a férfiak nem lettek lelkes rajongói az új trendeknek, de a mögöttes mozgatórugóul szolgáló ideológia már amúgy is letörölte arcukról a mosolyt. Rosszallásuknak igyekeztek hangot is adni, de nem nagy sikerrel.
Vajon, érdekeli-e a női divatot, hogy tetszik-e a férfiaknak?
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a nők megszabadultak hosszú hajviseletüktől is, a rövid bubifrizura vált a modern nő sajátjává. Nesze nektek, illatos loknikra és gyenge nőkre vágyó férfiak – gondolták a felvilágosult asszonyok a két világháború közötti időszakban. A nemesfém és drágakő ékszerek alternatívái lettek az egyenes szabású ruhák mesteri díszítései, és az értéktelen anyagokból, de művészi igényességgel készült bizsu kiegészítők.
Naná, hogy megemlékezünk ezen a ponton Coco Chanel jelentőségéről és korszakalkotó munkásságáról: az egyenes vonalak, a kényelmes fazonok, az egyszerű, de nagyszerű szabások és az újfajta nőiesség megalkotójáról. A rövid haj, az egyszerű szabás, de elegáns anyaghasználat, jellegzetes gyöngysor, és főleg a nadrág a kor divatjának legszélsőségesebb elemei. Joggal váltottak ki már akkor csodálatot. Stílusa örök klasszikussá vált.
Az építészet uralkodó trendje is hajlott az egyszerű vonalvezetésre, amelyen azonban átütött az elegancia és a finomság: az art deco irányzata rímelt a kor modern nőideáljának praktikusan kényelmes, egyszerűen okos és finoman elegáns esztétikájához.
Molnár-Zolnay Fruzsina
Az Ez kell a Nőnek stílustanácsadója, a Dívány szakértője. Divat- és stílustervezői képesítését a Budapesti Divatiskolában szerezte 2006-ban.
