Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ezúttal a távozó díványosok mesélnek arról, milyen hétköznapi apróságok tették őket boldoggá az újságnál töltött idejük alatt.
Egy különös csapat, szokatlan munkamódszerek és feledhetetlen csapatépítők. A távozó díványosok legszebb szerkesztőségi pillanataikról mesélnek.
Védőháló
Mózes Zsófi
Mély levegőt beszív, kifúj, leülök a gép elé és megírom a heti kedvencemet. Az utolsót. Nem azért, mert jövő héttől szar, unalmas életem lesz, hanem azért, mert a legtöbben októberben már máshol fogunk dolgozni. Ez adta az apropóját annak, hogy megkérdezzem Rékát: mi lenne, ha akinek van kedve, megírná a kedvenc díványos emlékét?
Persze, azt mind tudjuk, hogy lehetetlen egyet választani. Annyi közös élmény, ebéd, kirándulás, bulizás, felvonulás, tüntetés, összeborulás, sírás és ünneplés volt az utóbbi három évben, hogy megszámolni sem tudnám, nemhogy kedvencet választani közülük, úgyhogy a teljesség iránti igényemet most nagyvonalúan elengedem.
És megírom, hogy milyen szuper volt, amikor talán másodszor mentünk Ádándra. A minifesztivál-szerű házibulik évente kétszer biztosan megrendezésre kerülnek Fenyvesi Zsófinál. Úgy jött ki a lépés, hogy Domival mentem le. Ő nemrég kezdett újra vezetni, én pedig borzasztó rosszul voltam, már ami a lelkiállapotomat illeti. Szóval ültünk a kocsiban, Domi, aki nagyon izgult az út miatt, meg én, aki legszívesebben világgá menekültem volna a családom elől. Jó kombó. És most jöhetnének a vicces sztorik részeg kollégákról, kerítésmászásról, mezítlábas kirándulásról, kakasokról és lovakról, kertben alvásról és traktorista lányokról, de ezeket inkább megtartom magunknak. Domival pedig időközben Pesttel együtt a bizonytalanságot és a problémákat is maguk mögött hagytuk.
Ez a Díványnál mindig így volt. Történhetett velem akármi, lehettem bármilyen mélyen, hozhattam akármilyen mély sebeket magammal, itt biztonságban voltam – és azt hiszem, annak ellenére, hogy nem is különbözhettünk volna jobban egymástól, ezt a többiek is így érezték. Volt alattam egy olyan háló, ami megvéd, ha a rendőrségen kezdem a napomat, ha életem első interjújára készülök, ha a riportalanyom a főszerkesztőnél reklamál, vagy ha kórházba kerülök a gyerekkel. Ismerjük egymás jó és rossz oldalát, egymás életének legszebb és legmélyebb pillanatait. És mindezek ellenére (vagy sokkal inkább mellett) lettünk egy olyan közösség, ahol nincs lehetetlen. Ahol elfogadjuk, segítjük – jó, kimondom –, szeretjük egymást. Ahol mindenki azt csinálja, amiben örömét leli, ami passzol a személyiségéhez, amivel szívesen foglalkozik. Ahol lehet együtt örülni és ha együtt szomorkodnánk, valaki mindig felveti, hogy minek, hiszen itt vagyunk egymásnak.
Sokféleségben az erő
Balázs Barbi
Kicsit messziről kezdem, de a kedvenc rajzfilmem a L’ecsó. Vicces, tanulságos, ráadásul egy sor olyan helyzet van benne, amihez személyesen is tudok kapcsolódni. Nem véletlen, hogy mások is szeretik: az elmúlt három évben több olyan interjút is késztettem, ahol így vagy úgy, de feljött Rémy sztorija. Ma is egy kapcsolódási pont jut eszembe, igaz, nemcsak az enyém, hanem az egész Dívány-szerkesztőségé.
Van az a rész a filmben, amikor Colette arról beszél Linguininek, hogy a konyhán senki sem az, pláne senki nem csak az, akinek látszik. Gusteau éttermében hihetetlen figurák sodródtak a profi tűzhely mellé, és ha most egyforma szakácskabátot viselnek is, a lehető legkülönfélébb karakterek: nőszöktető, többszörös sittes, Vegasból kitiltott szerencselovag és az ellenálláshoz csatlakozó forradalmár is akad köztük. De Gusteau szlogenje, a Főzni mindenki tud esélyt adott nekik arra, hogy megmutassák, mit tudnak.
Számomra a Dívány-szerkesztőség is ilyen különleges, színes és vagány közeg volt, olyan közösség, amiben a nagyszívű-nagyhangú megmondóember, a pasztell aurájú irodalombarát, a mindenre nyitott, tehetséges vidéki srác éppúgy megtalálta a helyét, mint az évtizede a szakmában dolgozó vérbeli újságíró, a világutazó, a zárkózott filmgeek, a kifinomult tolmács-szakfordító, a pszichológus-tanár, vagy az ex-ifjúságsegítő egyedülálló anyuka. Voltak közülük, akik a Díványnál lettek először újságírók, mások itt találták meg igazán a hangjukat és álltak írásaikkal számukra fontos ügyek mellé.
Nekem korábban sem volt kérdés, hogy a különbségeink inkább erősebbé tesznek, mint szétválasztanak. Az elmúlt három év pedig abszolút megerősített abban, hogy egy színes, befogadó és támogató környezetben nemcsak az egyes ember virágzik ki, de a közösség is megerősödik és sokkal több lesz általa. A Dívány szerkesztősége ilyen erős és építő közösség volt, szöveggyártó nagyüzem helyett egyfajta kreatív családi vállalkozás, amiben nagyon inspiráló volt részt venni, és ahol 36 éves koromban én is először foglalkozhattam azzal, amit igazán szeretek csinálni. Hiányozni fog.
A jedi rend
Fejes Réka
„Nem tudok egyet választani” – szögezte le Zsófi, amikor arra kértem, hogy küldje el nekem a beszámolóját díványos karrierjének legszebb emlékéről. „Hogyhogy nem?” – gondoltam, és máris fel akartam villantani egyet saját kedves élményeim közül. Nem ment. Zsófinak igaza volt: nem lehet egyet választani.
Közel egy éve rögtönzött Leia-jelmezben – katicabogárcopofokkal és fejemre terített takaróval – az iroda padlóján ültem és pattogatott kukoricával kínáltam a sárga ipari porszívót. Azóta sem tudom, honnan kerítettünk elő, mindenesetre nagyon jól hozta R2-D2 szerepét. A jelenet akár egy bizarr álomképnek is tűnhet, pedig valójában éppen a pattogatottkukorica-teszthez forgattunk videóanyagot Kristóffal.
Nem sokkal korábban, szokványosabb körülmények között, az egyik első irodalmi cikkem megírásába mélyedtem bele, amikor megjelent mellettem Balázs, és behívott az irodájába. Nyilván azért, mert elrontottam valamit. Vagy mert nem hozok elég olvasót. Biztosan ki fog rúgni! Itt gyorsan megjegyezném, elébe szaladva az izgalmaknak, hogy ezekre a gondolatokra minden hasonló alkalommal kizárólag az önmarcangoló lelkületem adott okot. De kanyarodjunk is vissza az akkori, megtépázott idegzetű önmagamhoz, aki azon a bizonyos piros, műbőr borítású kanapén várja az ítéletet. Balázs rám néz – ugyanolyan kifürkészhetetlenül, mint amikor azt kérdi, hogy ki vállal hétvégi ügyeletet, vagy hogy honnan hozzuk az ebédünket –, és felveti, mi lenne ha több irodalmi cikket írnék. „Jól állnak neked” – teszi hozzá.
Interjúra készültem egy hírhedt pszichiáterrel. Abszurd módon gyerekkorom óta féltem a vele való találkozástól, de elvállaltam az anyagot, mert ki akartam lépni a komfortzónámból, be akartam bizonyítani magamnak, hogy sokkal tágabbak a határaim, mint addig hittem. Egy egész szerkesztőség biztatott, hogy meg tudom csinálni, hogy nem baltázom majd el.
Számtalan példát tudnék még hozni arra, hogy milyen az, amikor az embert minden különcségével, sajátos világlátásával és érzékenységével együtt befogadja egy közösség, de a hely szűke miatt ezeket inkább félreteszem egy olyan beszélgetésre, amin majd hosszú évek távlatából nézünk vissza életünknek erre az időszakára.
Második család
Csabai Kristóf
Nem éltem még eleget ahhoz, hogy olyan kijelentéseket tegyek, hogy a Díványnál töltött elmúlt három évem a legszebb és legboldogabb, hiszen voltaképpen az első olyan munkahely, ahol azt csinálhattam, amit szeretek. Nem nehéz így versenybe szállni ezekért a címekért, de természetesen a Dívány egyébként is külön polcra kerül az életemben. És hogy egész pontos legyek: nem is maga a Dívány az, ami különleges, hanem az emberek, akikkel ebben az időszakban találkoztam, együtt dolgoztam.
Mindig úgy tekintettem magunkra, mint egy családra, akik bármit megosztanak: a kajájuktól kezdve a legbenső félelmeiket, vágyaikat, nehézségeiket. Ha olyan embereket kéne mondanom, akikben feltétel nélkül megbízok, akkor biztosan lenne pár kolléga a szerkesztőségből. Furcsa dolog ez, nem? Nehezen lehet legkedvesebb emléket találni: imádtam bejárni a szerkesztőségbe még a Covid előtt, és mindig nagyon szerettem a csapatépítő összeröffenéseket. Igazából mindig is otthon éreztem magam ezek közt az emberek közt. Szentimentális, szirupos ömlengésnek hathat, de semmiképpen sem annak szánom, hanem az ember számot vet, feldolgoz és eljut egy végeredményre, ami sziklaszilárd és meg nem inog. Sokat tanultam itt, a sokszínű emberek alkotta, jól működő közösség egyik erénye, hogy ha az ember a csápjait szabadon engedni, akkor rengeteg mindent tud tanulni, felvenni. Nem tudom, hogy telhettek-e volna jobb helyen ezek az éveim, de megkockáztatom, hogy nem. Ha bármikor a szerkesztőségről kérdeztek, én büszkén meséltem, hogy olyan jó helyen dolgozom, ahol kreatívan, határt nem ismerve tudom azt csinálni, amit szeretek, olyan emberekkel, akiket szeretek. Most persze felteszem a kérdést, hogy lesz-e még ilyen? Nem mindig kínálják tálcán a hasonló lehetőségeket, és ahogy mondani szokás: egy életben egyszer állnak úgy a csillagok, hogy igazán szerelmes légy. Lehet ez is olyan: nem lesz még egyszer egy ennyire összeszokott csapat, akik a végsőkig kitartanak egymás mellett.
