Vizes kalandok kutyával. Egy csodatevő háztartási gép. És egy bagoly története. Sorozatunkban arról mesélünk, milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.
Réka Kiwi kutyával a fedélzeten SUP-ozott, Eszter arcára a lakását szőrtelenítő robotporszívó csalt mosolyt, Zsófi Fekete István Hú című regényével lazított.
Kiwi kapitány
Fejes Réka
A sűrű nádason túl kis öblök csipkézik a partot; itt, a fűzfák árnyékában, a megfeneklett uszadékfák között telepednek meg a strandolók elől menedéket kereső kacsák, darvak, siklók, és még ki tudja, milyen víz alatti élőlények. Csöndesen siklunk el mellettük, nehogy megzavarjuk csöpp, idilli világukat. Kiwi a SUP elején áll – a menetszél összeborzolta feje tetején a grafitszürke szőrt –, és a levegőbe szimatol. Új illatokat érez: halét, iszapét, madárét, hínárét.
Lassan feltűnik előttünk a strand, egy kenu húz el mellettünk. „Milyen fajta kutya a kapitány?” – kiált át az egyik utas. Váltunk pár szót Kiwiről, amikor elválunk, elköszönnek tőle is, tőlem is. A nap végére már mindenki ismeri Kiwit, vízen és szárazföldön: a kisfiú, akivel egymást kergették; a fiúk, akiknek a katamaránját körbeszimatolta; és a nő, akinek a SUP-jára felkéredzkedett.
Néhány hónappal ezelőtt biztosan nem tettem volna arra, hogy Kiwi ennyire imádni fogja a strandolást, mi több, a SUP-ozást. Miután örökbe fogadtuk, levittük a Velencei-tóra, de akkor még sem ő, sem mi nem élveztük a közös fürdést, részben a rengeteg kutyakolléga miatt. A korábbi rossz tapasztalatok ellenére idén mégsem volt szívem a meleg lakásban hagyni, és hamar kiderült, hogy jól tettem, mert Kiwi valójában strandolásra született, csak időre volt szüksége, hogy kibontakozhasson.
Ma pedig már nem is tudom, hogy melyikünk örül jobban, ha egy forró munkanap után autóba pattanunk, és megcélozzuk a Balatont – főleg mióta felfedeztük, hogy mennyivel izgalmasabb élmény a strandolás egy SUP fedélzetén.
Luxus, ami nem is luxus
Hessky Eszter
Sose gondoltam volna, hogy egy tárgy beszerzését fogom a heti apró boldogságaim közé felvenni, de most ez történik: az új robotporszívóm ugyanis annyira megkönnyíti az életemet, legalábbis egyelőre, hogy annak tiszta szívemből örülök. Azért egyelőre, mert még csak a múlt héten érkezett meg, viszont pár órát máris megspórolt nekem, és az az igazság, hogy tisztábbnak is érzem a lakást, mint amikor nekem kellett gyakorlatilag naponta söpörnöm vagy porszívóznom. Igen, naponta, a kutyánk fekete szőrszálai ugyanis mindenhol ott vannak, a szőnyegtől kezdve a reggeli kávén keresztül a fürdőszobáig, ahova pedig soha be nem teszi a lábát, szóval nálunk egyszerűen nem megúszható a mindennapos takarítás. És ha mindennapos, akkor az sajnos nem tud olyan alapos lenni, mint ha csak heti egyszer áll neki az ember. De úgy tűnik, ez most megoldódott: a szerkezet másfél órán keresztül járja és kutyaszőrmentesíti a lakás lelkiismeretesen.
De a kényelmi szempontok mellett az is elégedettséggel tölt el, hogy végre igazán megfontoltan választottam, ezernyi tesztet végignéztem és ugyanannyi review-t végigolvastam, tényleg minden szempontot mérlegeltem, hogy ne hülyeségre költsem a pénzem. Valószínűleg pont azért tudtam ilyen körültekintő lenni, mert eddig teljesen fölösleges luxusnak tartottam egy ilyen beruházást. Ez nem a reklám helye, szóval nem árulom el, milyen márkájú szerkezetet vettem, de az én szempontjaimnak tökéletesen megfelel, azaz befér a bútorok alá, halk és erős, nincsenek benne fölösleges funkciók, ezért pont megfizethető is volt. És Frida, a főbűnös is nyugodtan fogadta: csóválja a farkát, amikor elindul, és mindig kitér az útjából.
Fekete István harminc év után is meg tud lepni
Fenyvesi Zsófi
Azt hittem, hogy miután szinte minden könyvét legalább egyszer olvastam, Fekete István már nem tud újat mondani. Ismételten tévedtem. Ahogy azok is, akik ifjúsági írónak próbálták beállítani. A Tüskevár és a Téli berek valóban ifjúsági könyvek, de legyen szó akármelyik állatregényéről, máris látjuk, hogy legalább annyi mondanivalója van a felnőtteknek – sőt, akár csak nekik –, mint a gyerekeknek. A Hú például nem egy bagolyról szól. Legalábbis csak töredékrészben. A második világháborúba sodródó ország feszültségéről, a vidéki, egyáltalán: az emberi életről éppolyan pontos képet kapunk, mint a hatalmas madár természetrajzáról.
Amiért mégis meglepett az író, az Hú belső világának megjelenítése. Fekete eleve híres arról, hogy gondolatokat és szavakat ad állatai szájába (a rossznyelvek szerint kéretlenül antropomorfizálja őket), itt viszont sokkal tovább megy az éhes vagyok-fáradt vagyok-utálom a kutyát vonalnál. Hú rabságban töltött óráiban álmodik. Ám nem csupán saját fiókakori emlékeiről, bármilyen korból elő tud hívni történeteket. Száz meg száz éveket, különböző helyzeteket ugrik, mégis minden igaz és minden valóságos. Sosem gondoltam volna, hogy pont attól a katolikus Fekete Istvántól olvasok a spiritualitásról, akinek a lánya apácának ment. Pedig ez történik, és ezért (is) érdemes újra elővenni ezt az úgynevezett ifjúsági regényt.
Elgondolkodni azon, hogy az élet, a tapasztalatok, a gének, az a törékeny, meg- és felfoghatatlan varázs soha nem múlik el. A volt, a van és a lesz mind egy, a tér nem korlátoz, az álmaink nem csupán színes, felesleges képek. „Hú nem tudja, mi a tér és mi az idő, mert mindkettő benne van, egy velük, és ez maga a létezés. Nem tudja, mi a szabadság, mert szabad, és nem tudja, mi az élet, mert él. (...) Hú szabad madár korában soha nem volt egyedül. Benne éltek az ősök, s azoknak minden tudása és emléke, benne éltek a párja és a fiókák, a nagy fal minden lakója, a néma kis néptől, a hangyáktól Suó úrig, a vadászsólyomig benne élt a táj, annak minden mozdulása és színe változása, benne élt a nappal és az éjszaka, a vihar hörgése és a csend hallhatatlan valósága, benne élt a folyó, a távoli erdő, a közeli szikla, a szél és a felhők... benne élt minden, s Hú sokszor úgy érezte, hogy mindez nélküle nem is lehetne. Egy volt mindennel, amit érzékelt. Éspedig jobban, mint bárki más.”
Nem tudok mást hozzátenni: lassuljatok le és olvassatok Fekete Istvánt!
