Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Koncert a négy fal között. Egy falat boldogság. És különleges szakácskönyvek. Sorozatunkban elmeséljük, hogy milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.
Zsófi a Quimby streamkoncertjére bulizott, Réka rátalált a tökéletes zabpalacsinta receptjére, Barbi pedig elővette a retró szakácskönyvgyűjteményét.
Quimby
Fenyvesi Zsófi
A hétvégén a Quimby egyedülálló zenei anyagát osztotta meg virtuálisan: a Class & Roll streamben a Quimby és az Óbudai Danubia Zenekar közös koncertjét hallgathattuk egész hétvégén. Na most ha Quimby-koncert, akkor önkívület. Legalábbis a régi világban. Totális kontrollvesztés, üvöltő tömeg, ritmusra hullámzás, gitárszólóra torzuló arcok, cigarettafüst, izzadság, a földet verő bakancsok zaja, sikítozás. Ehhez képest itt ülök a dolgozószobámban egy rozzant kerti széken, kezemben rumos-narancsos ízesítésű tea, pokróc a lábamon, koronavírus-gyógyszer az oldalamon. Így egy kicsit más élmény Quimbyt hallgatni, még akkor is, ha a Fekete lamour zseniális a hegedűkkel, a Hintalógalopp, az Autó egy szerpentinen sosem szólt még ilyen jól. Nagyon furcsa.
Érzem, ahogy jön a tombolhatnék, de se hely, se társaság, idebent még rágyújtani sem lehet. Ez az új koncertélmény. Az első pár szám arra megy el, hogy megérkezzek ebbe a furcsa lelkiállapotba, amit online koncertezésnek hívnak. Aztán amikor végre át tudom élni a katarzist, feltekerem maxra a hangerőt, és fotelüvöltök. Hát, idén áprilisban ez jutott. Hangerő. Ami, ha van, és persze térerő is, akkor minden van. Legyen a gépnek halleluja, hiszen másképp Quimby-koncertet mostanában amúgy sem élvezhetnék élőben.
Mind be vagyunk zárva, ki ide, ki oda, s persze saját magunkba. A koncert viszont attól jó – ha jó –, ha azt érzed, összeolvadsz a zenével és a többiekkel, amikor már csak a ritmus van, a tömeg, átléptél minden határt, az összes érzéked tombolhat. Most meg maradt társaságnak a számítógép, amin nem tudom átszuszakolni magam a Margitszigetre. Legalább stílusos a magányos hintalógalopp a kerti székben. Így is örülök, így is jó, így is élmény. És várok. A nyitásra, az összeolvadásra, mindannyiunk gyógyulására, az első igazi koncertekre. Addig pedig minden legyen vöröööööööös!
Zabpalacsinta varázsütésre
Fejes Réka
Az utóbbi időben messze elkerülöm a boltban a csokiktól és kekszektől roskadozó polcokat. Na nem azért, mert hirtelen édességundorom támadt, épp ellenkezőleg: a home office-ban töltött napjaim száma egyenesen arányos az édes íz iránti sóvárgásom mértékével. De hogy a vírus után ne a fogorvoshoz vezessen az első utam, igyekszem valamilyen egészséges finomsággal kiváltani a tábla csokikat, csokis kekszeket, marcipángolyókat és... inkább nem is sorolom tovább.
Rájöttem például, hogy egy lekvárral bőkezűen nyakon öntött zabpalacsinta sokkal tovább kitart, mint a konyhaszekrényből szemenként kicsent, csokiba mártott mazsola. Főleg akkor, ha olyanra sikerül elkészítenem, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva: puhára, ujjnyi vastagra, kellően átsültre. Palacsintarohamomban egy héten három különféle receptet is kipróbáltam, de minddel kudarcot vallottam. Szétfolytak, nyersek maradtak, és az ízük is hagyott kivetnivalót maga után.
Aztán egy nap az egyik kedves ismerősöm Insta-sztorijában megláttam A Tökéletes Zabpalacsintát. Azonnal elkértem a receptjét, és kipróbáltam. Három tojást egy csipetnyi sóval és két evőkanál cukorral felvertem, hozzákevertem 15 deka ledarált zabpehelyhez, majd felhígítottam 4 deci zabtejjel. (Az eredeti recept szerint már csak pihentetni kell néhány percig a masszát, de én feldobtam még egy teáskanál fahéjjal.) Egy kevés olajjal kikentem egy teflonserpenyőt, és a merőkanállal belefolyatott masszát alacsony hőfokon, oldalanként egy-másfél percig sütöttem. Klasszikus, vastag tésztájú amerikai palacsintát kaptam, ami pillanatokon belül elfogyott, és a héten már háromszor készítettem el.
Retró szakácskönyvek
Balázs Barbi
Régóta szeretek főzni, az utóbbi két évben a legfontosabb hobbimmá vált a konyhai ügyködés. Nemcsak maga a művelet, vagy az, hogy sokat gondolkodom, mit főzzek legközelebb, mivel lenne finom ez vagy az az étel: rabja lettem a szakácskönyveknek is.
Mindenfélének. Az elmúlt években hihetetlenül menő perzsa, vegán, buddhista és vadszakácskönyvvel gazdagodtam, de amit még a nemzetközi vagy különleges konyháknál is izgalmasabbnak és szórakoztatóbbnak találok, az az, hogy főztek szüleink, nagyszüleink 30-40-50 évvel ezelőtt, gyerekkorunkban.
Persze, nem mindenki felmenői főztek Horváth Rozi vagy Lajos Mari receptjei alapján, sokaknak sokkal mélyebb kulináris gyökerei vannak, a legszerencsésebbek nagy- és dédszüleik ételkészítési technikáit viszik tovább és korszerűsítik. De biztos vagyok benne, hogy Magyarországon százezrek vannak úgy, mint én vagy a férjem, akik a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek konyháján nőttünk fel. Nekünk, akik számára alapvetés volt a vegeta, a leveskocka, a margarinos süteménykrém, vagy éppen a mindent kirántani szemlélet, akik nem egy konfitált sült vagy a „nagyi Ferdinándjának” ízétől, hanem egy erősen sós-fokhagymás fasírttól vagy babapiskótás desszerttől érezzük otthon magunkat, egyszerre kulináris és érzelmi utazás ezeknek az évtizedeknek a szakácskönyveit forgatni.
Az utóbbi időben ezért szórakoztató örömforrásom lett a retró szakácskönyvek gyűjtögetése: nem megyek el úgy a városszerte állomásozó könyvszekerek mellett, hogy ne költenék pár száz forintot néhány újabb remekre, hogy aztán itthon kényelmesen, egy tea mellett mosolyogjak rajta, hogy nem is olyan rég még a margarin volt reform, könnyű és egészséges, és hogy még a pizzaszószba is leveskockát főztünk.
Ha érdekel, hogy a múlt héten mi vidított föl minket, kattints, és olvasd el sorozatunk előző részét is!
