Virginia Woolf és James Joyce a 20. század nagy alkotói, a modern irodalom úttörői. Ki gondolná, hogy nem kart karba öltve vették fel a harcot a poros irodalmi hagyományokkal? Hogy egyikük dilettánsként gondolt a másikra, élete fő művében pedig egy fájdalmában nyöszörgő író jajveszékelését látta?
Nem olyan régen vettem ismét a kezembe – már felnőtt fejjel, sokat olvasott Woolf-rajongóként – Virginia Woolf egyik legismertebb regényét, a tehetős, középkorú nő egy napját nyomon követő Mrs. Dalloway-t. Miután elolvastam, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egy másik, hasonlóan jelentős műre emlékeztet a történet: James Joyce Ulyssesére. Néhány percnyi guglizás elég volt, hogy rájöjjek, másnak is szemet szúrt a hasonlóság. A Woolf-kutató Suzette Henke világított rá, hogy mi állhat a megállapítás hátterében.
A pattanásait vakargató író nyöszörgései
Mindazoknak, akiknek az életéből kimaradt James Joyce Ulyssese, ez a mind súlyát, mind tartalmát tekintve nehéz olvasmány, még száz évvel a megjelenése után is meghökkentő, irodalmi és történelmi utalásokkal sűrűn átszőtt regény, azt üzenem, ne keseredjenek el, még a legjobbakkal is megesett, hogy beletört a bicskájuk. Ott van mindjárt a modern irodalom egy másik meghatározó alakja: Virginia Woolf.
Az ambiciózus ír művész, James Jocye regénye, az Ulysses 1922 februárjában, Párizsban jelent meg. Két hónappal később már Virginia Woolf is a kezében tarthatta négy fontért vásárolt, ropogós, türkizkék kiadását. A vaskos és ígéretes regény nem a legjobbkor került az íróasztalát uraló papír- és könyvhalom tetejére. Éppen a később egyik legjobban sikerült műveként ismert könyvön, a Mrs. Dalloway-en dolgozott, és ahogyan barátjának és kritikusának, T. S. Eliotnak írta, már csak hatheti munkára volt attól, hogy pontot tegyen a könyv végére. Ráadásul a kortárs irodalmi világot megbolygató Ulysses kedvéért még Az eltűnt idő nyomában második kötetét is félre kényszerült tenni.
„Ó, hogy milyen unalmas Joyce! – jegyezte le naplójában. – Éppen, amikor Proustnak szenteltem magam, félre kellett tennem miatta. Az a gyanúm, hogy Joyce egyike azoknak az önjelölt zseniknek, akiket nem mellőzhetünk, akiknek nyögdécselését nem hallgattathatjuk el, de akiknek segítenünk kell megszabadulni fájdalmaiktól.” Bizony, Virginia Woolf a modern irodalom mesterművét egy fájdalmakkal küzdő ember nyöszörgéséhez hasonlította.
Véleményét sem naplójában, sem esszéiben, sem ismerősei előtt nem rejtette véka alá. Ugyan a kritikusokat is megdöbbentette Joyce, abban mind egyetértettek, hogy formabontó művet tartanak a kezükben. Még Eliotot is lenyűgözte, aki Tolsztoj Háború és békéjével vetette össze a jelentőségét. Eközben Woolf küzdött a szöveggel – a kétszázaik oldalra érve letette a könyvet – és felháborította barátja lelkesedése. Ő Joyce-t nyersnek, harsánynak és émelyítőnek találta, úgy gondolta, abszurd őt Tolsztojjal összevetni, magát a művet pedig olyan kiábrándítónak látta, mint egy „félénk egyetemistát, aki a pattanásait kapargatja”.
Írók a ringben
Néhány nap múlva Woolf feljegyezte a naplójában, hogy befejezte az Ulyssest, de az talán már sosem fog kiderülni, hogy tényleg átrágta-e magát az összes oldalon, vagy nemes egyszerűséggel letette a könyvet és nem olvasta tovább. Visszatért a munkájához, és az elkövetkező hetekre olyan olvasmánylistát állított össze magának, amelyen Homérosz, Platón, Szophoklész, Euripidész, Marlowe, Racine és Ibsen neve szerepelt.
Egy Eliottal folytatott beszélgetése után már kedvezőbb véleménnyel nyilatkozott az Ulyssesről, azt írta, Joyce regénye olyan könyv, amely elől senki sem menekülhet el. Woolf valóban hiába próbálta, nem tudta kiverni a fejéből, Suzette Henke szerint bármit is gondolt vagy mondott róla, a hatását képtelen volt kikerülni.
Könyve első mondata („Majd ő maga elmegy, és megveszi a virágokat, mondta Mrs. Dalloway.”) önkéntelenül megidézi az Ulysses utolsó fejezetét. A kijelentés, amit Woolf regényének szexuálisan rideg hősnője tett, visszhangja a szexuálisan túlfűtött Mollynak Joyce könyvében: „elmegyek Lambehez ott a Findlater mellett hogy küldjenek fel virágot majd el lehet rendezni a lakásban”. Az éles szemű olvasó más hasonlóságot is találhat a két műben: mind az Ulysses, mind a Mrs. Dalloway egy nap eseményeit öleli fel, amelyben bepillantást nyerhetünk a szereplők gondolataiba és emlékeibe.
A hasonlóság nem véletlen, de Henke szerint nincs okunk azt feltételezni, hogy bármelyik író szántszándékkal merített volna a másik munkásságából, mindössze arról van szó, hogy Woolf és Joyce mindketten a modern irodalom úttörői voltak, akik fellázadtak az irodalmi konvenciók ellen, és rendhagyó módon, mellőzött karakterek belső világát tárták az olvasók elé.
Henke felveti a kérdést, hogy vajon Woolfot nem az dühítette-e fel annyira, hogy Joyce ugyanazzal próbálkozott, amivel ő, és hogy kísérlete virtuóz módon öltött formát? Mindenesetre a Mrs. Dalloway befejezéséhez feltétlenül el kellett felejtenie mind Joyce-t, mind az Ulyssest.
