Ha korzóztál már a Váci utcán, valamelyik vidéki város főterén, vagy külföldi utazásod során vetődtél el méretes piazzára vagy platzra turistaszezonban, biztosan belefutottál az izgalmas mutatványos produkciók valamelyikébe. Gólyalábasok? Az emberi szobor? Menők, az biztos. De mind közül a legizgalmasabb mégis az úgynevezett lebegő ember.
Egyszerűen lenyűgöző! Tényleg olyan, mintha lebegne az előadó, és hiába járja körbe az ember, egyszerűen képtelenség rájönni, hogyan csinálja. Pedig a természetfölöttinek tűnő mutatvány magyarázata teljesen egzakt és tulajdonképpen pofonegyszerű.
Bár az indiai jógik állítólag már rég kifejlesztették a tudatosságnak és a testkontrollnak azt a szintjét, amin ez is lehetséges, a nagyvárosi lebegők nem a nirvánaközeli állapot okán lebegnek. De ne siessünk ennyire előre. Először nézzük meg azt, hogy is fest kívülről, élesben egy ilyen mutatvány.
A lebegőember-produkció egy- és kétfős változatban is ismert. Ha egyedül dolgozik a művész, jellemzően hosszú kaftánba vagy más, az alakot rejtő ruhába burkolózva törökülésben foglal helyet, miközben egyik kezével egy botra támaszkodik. Hogy mi ebben a pláne? Hát az, hogy igazából nem a földön ül, hanem – ránézésre – a fizika törvényeit meghazudtolva afelett mintegy 40–100 centire lebeg. A páros produkció még menőbb: itt az egyik művész a másik feje felett ül a légben, legalábbis látszólag, hisz a botot, amire lebegése közben támaszkodik, a kolléga tartja. Lehetséges ez? Egyszerűen nem érti az ember. Hiszen sehol nem látszik semmilyen alátámasztás, és lehetetlen, hogy csak a botra támaszkodva meg tudja magát tartani valaki.
De akkor mi a titok?
Szinte fáj elmondani, de tényleg nincs benne semmi varázslat. Röviden összefoglalva: a mutatvány vascsövek és alátámasztások rugalmas, mégis szilárd egységén alapul. Az előadót egy nagyon ügyesen szerkesztett fémszerkezet tartja, ami vastag és bő ruházatán keresztül nem látszik. Bár az előadók úgy néznek ki, mint akik épp fittyet hánynak a fizika törvényszerűségeinek, valóságban éppen azokat építik be a produkcióba. Az építmény, ami a segítségükre van, három fő részből épül fel. Az egyik az ülés, ami egy vékonyabb vaslap, a másik a strapabíró, üreges nyél, a harmadik pedig a talapzat, aminek a kialakítása megakadályozza, hogy az egész szerkezet felboruljon.
A szerkezet persze nem látszik, mert mindig van ott egy szőnyeg vagy más textil, hogy eltakarja az alapot, és a mutatványosnak is hosszú ujjú ruhában kell lennie, hogy semmiképpen se tűnjön szembe itt-ott az indokolatlan merevség. A kéz, amellyel a botjára támaszkodik, például sokszor csak látszólag kéz: valójában egy nyél tetejére húzott, kitömött kesztyű van ott, ahol a művész éppen támaszkodik. Ebben a videóban lépésről lépésre bemutatják, hogyan lehetséges mindez.
Így már sokkal egyszerűbbnek tűnik, igaz? Voltaképpen persze a dolog minden, csak nem egyszerű. Nemcsak a szerkezetet kell megtervezni, elkészíteni (ráadásul szétszedhető, hordozható és mégis stabil kivitelben), de menő kosztümről is gondoskodni kell, ráadásul lebegjen vagy sem az ember, ugyanabban a pózban állni, ülni vagy feküdni órák hosszat rendkívül kimerítő tud lenni, és a felszerelést minden munkanapon össze kell állítani, le kell bontani, stb.
A lebegőember-trükk, ha nem is csoda, de nemcsak rendkívül szórakoztató produkció, és igazán kemény munka is.
