A nap, amikor Hemingway torreádornak állt

Ernest Hemingway egész életében kereste az alkalmat, hogy tanúbizonyságot tehessen férfiasságáról. Az ő értelmezésében ez azt jelentette, hogy összemérte az erejét minden útjába kerülő állattal az óceánon, a szavannán és a bikaviadal-arénában.

A bika patái alatt porzik az aréna vörös homokja. Fényes, fekete teste csupa vér, tarkójából úgy merednek ki a színes papírral bevont banderillák, mintha egy hűséges háziállat volna, akit a gyerekek játék közben díszítettek fel. De a viadal nem játék. Zsigereiben érzi közeledni a halált, de ösztönei tovább hajtják. Szarvait előreszegezi, újra és újra a matadorra ront, mégsem tudja felöklelni, a fukszia köpeny mögül eltűnik az eleven test. Egyre fáradtabb, egyre riadtabb, egyre nehezebben küzd az életéért. Végül a forrón szikrázó nap fényében megcsillan a matador kardja, és a hegye az állat lapockái közé szalad. A bika összeesik. 

Papa a páholyból figyeli a küzdelmet. Szemét végig a matadoron tartja, a férfin, aki minden idegszálával az állatra, a felé ügető tömegre koncentrál, eggyé válik vele, és az utolsó pillanatban kitér előle. Papa feláll, kezével a korlátra támaszkodik. Érzi a bika szagát, a matador révületét, a halál súlyos, fullasztó és izgató árnyékát, és ahogy a penge az élő húsba váj, a körülötte állókkal együtt, a közösen megélt mámor végpontjaként, felüvölt. 

Sosem látott ehhez foghatót. Sosem babonázta meg még semmi így.

Ernest Hemingway – mindenki Papája – nemcsak a 20. század férfiasságának eszményét testesítette meg, hanem ő maga volt az, aki létrehozta ezt az eszményt. Könyvei főhősei rettenthetetlen férfiak, akik képesek bármivel szembeszállni: háborúban harcolnak, az óceánok teremtményeivel mérik össze erejüket, embertársaikkal mennek ölre, és persze nincs az az alkoholmennyiség, amivel ne tudnának megbirkózni. 

Az író úgy élt, akár a hősei. Az első világháborúban a Vöröskereszt Mentőszolgálatánál teljesített szolgálatot; egyszer kifogott egy 530 kilós marlint a Pilár fedélzetén kalandozva; ha italról volt szó, nem ismert tréfát; és az életükért küzdő bikákkal nézett szembe. 

Hemingway sok időt töltött torreádorok társaságában pamplonai nyaralásán
Hemingway sok időt töltött torreádorok társaságában pamplonai nyaralásánFotó: Loomis Dean / Getty Images Hungary

Első feleségével, Hadleyvel az 1920-as években látogattak el Pamplonába, itt vett részt élete első bikaviadalán, annak reményében, hogy az élmény hatására születendő gyermekéből még az anyaméhben belevaló férfi válik. 

A viadal annyira megbabonázta az írót, hogy egyre több időt töltött matadorok társaságában, végül ő is kipróbálta magát az arénában, amatőr versenyeken vett részt. Később az itt szerzett élményei regényeiben is visszaköszöntek. „Modern erkölcsi szempontból, azaz keresztényi szempontból a bikaviadal úgy, amint van, gondolom, védhetetlen; csakugyan van benne kegyetlenség jó adag, váratlan vagy kihívott veszély mindig, és mindig van benne halál” – mutatott rá a viadalok létjogosultságának kérdésére Halál délután című munkájában, mégis meglátott valamit a bika és a matador küzdelmében, amitől soha többet nem tudott szabadulni, és haláláig a bikaviadalok bűvkörében élt. Utolsó éveiben hatalmába kerítette a depresszió, amiből csak egyetlen kiutat látott: 1961. július 2-án főbe lőtte magát. Öngyilkossága után az asztalán a pamplonai bikaviadalra szóló jegyeket találtak. 

Ha ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116 123-as vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.