Hiába szorultunk téglafalak közé, szűk utcákba, forgalmas panelrengetegbe, a természet közelsége iránti igényünk nem múlt el azzal, hogy barlangot, jurtát, kunyhót hátrahagyva a nagyvárosba költöztünk, ezért a növényeket is magunkkal hoztuk. Terekbe vájt hasadékokban, kandelábereken, teraszokon találtunk nekik helyet, vagy maguk hódították meg a túlélésükhöz szükséges maroknyi területeket. Budapest lüktető, zajos, füstöt pöfékelő gyomrában olyan hosszú múltra visszatekintő, legendás növényekre bukkanhatunk, amikre talán nem is számítanánk. Az Urban Jungle Budapest városi sétáján fedeztük fel a Széll Kálmán tér és környéke növényvilágát Dányádi Sára Belvárosi növényvilág című könyve alapján, Kaszás Réka sétavezető tolmácsolásában. Kattints a folytatáshoz!
A séta a Széll Kálmán (leánykori nevén Moszkva) térről indul. A téren egykor, a török uralom idején egy bánya állt, ami később bányatóvá, korcsolyapályává, majd sportteleppé alakult. A tér mai arculatát néhány évvel ezelőtt nyerte el, ekkor lakták be azok a növények, amik mellett csak úgy elsuhan a téren naponta áthaladó, többezres embertömeg.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A belvárosi fák sokszor talpalatnyi földterületre vagy hatalmas dézsákba kényszerülnek, a téren alig egy-egy négyzetméter jutott nekik a túléléshez. A fölénk magasodó, árnyékot nyújtó növényeket azelőtt több nép istenként vagy szentként tisztelte, mások úgy hitték, hogy halott emberek lelkei költöztek beléjük, amiket kivágásuk előtt ki kellett belőlük csalogatni, ha nem akarnak balszerencsét hozni a favágó fejére. Az észak-amerikai indián törzsek szerint pedig az emberiség a fáktól származik.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A Széll Kálmán tér órája mellett magasodó, vékony törzsű fa, a kőris fontos szerepet tölt be a germán mitológiában. Az Yggdrasil nevű világfa is kőris, aminek az ágai a felhőkig érnek, gyökerei pedig az alvilágig nyúlnak. A legenda szerint Odin az első emberpárt egy kőrisből és egy nyírfából teremtette meg.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A buszmegállók felé vezető lépcsősor mellett egy másik legendás fafaj talált otthonra néhány jukka és orgonabokor társaságában: a törpefenyő. Az ókori görög monda szerint amikor Ptüszt, a nimfát Pán isten szerelmével üldözte, fenyőfává változott, hogy elrejtőzzön előle.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Nem tudni biztosan, hogy a Széll Kálmán tér fenyői egykor nimfák voltak-e, mindenesetre egészen költői okokból kerültek a térre: jól tűrik a fagyot és a szennyezett levegőt.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A tér déli oldalában ültetett, rózsaszín rózsabokrok között határozottan tetten érhető az emberi kéz nyoma, ami nélkül ezek a növények nem maradnának életben. Töveik között öntözőcsövek kígyóznak, a kőperemen zöldhulladékkal teli zsákok sorakoznak. A piros rózsa teremtéstörténetét szintén a görög mitológiában kell keresnünk. A monda szerint a vadászat közben életét vesztett Adónisz véréből nyíltak ki.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Szinte mindennap átvágok a Széll Kálmán téren, és eddig fel sem tűnt, hogy a villamosmegálló melletti korlátra vadszőlő fut fel. A növényvakság fogalmát két amerikai tudós alkotta meg a 20. század végén: eszerint szinte vakok vagyunk azokra a növényekre, amik mellett a mindennapjaink során elhaladunk. Ennek oka, hogy minél kevésbé hasonlít ránk egy lény, annál nehezebben emlékszünk rá a későbbiekben. Ugye, mennyivel egyszerűbb visszaidézni annak a kiskutyának az alakját, aki a buszmegállóban elhaladt előttünk, mint azt, hogy a szomszédunk milyen növényeket termeszt az erkélyén?
Fotó: Ruzsovics Dorina
A Vérmező út mentén terebélyes lombú fa nyújtózkodik az ég felé: a bálványfa. Meglepő, hogy bár invazív faj és agresszíven terjeszkedik, hazájában, Indonéziában mennyországfának nevezik.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Jellegzetes szaga miatt a bálványfát sokszor összekeverik a Széll Kálmán tér egy másik lakójával, az ecetfával, pedig valójában nincs közük egymáshoz.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Az ecetfa árnyékában egy ma igen népszerű növény, a levendula bontogatja virágait. Népszerűsége ellenére nem maradt fent olyan kultúrtörténeti forrás, ami szimbolikus jelentését említené. A hozzá fűződő városi legenda viszont, miszerint molyirtó hatással bír, nem bizonyított. Az illata miatt mindenesetre továbbra is érdemes belőle a ruháink között tartani.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A Mammut leheveredésre csábító pázsitszőnyege is több mint kopár városi sztyeppe.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A járda menti zöld sávban pasztell-lilába forduló méregzöld levelek ringatóznak a forgalomszélben. A zsályára már az ókorban is fontos gyógynövényként tekintettek. A 10. századi arab orvosok úgy vélték, segítségével az ember szert tehet a halhatatlanságra. Európában is úgy vélekedtek, minden betegségre gyógyírt jelent, csak a halált nem állíthatja meg. Ebből az elképzelésből származik a szólásunk is, ami szerint „halál ellen nincs orvosság”. Keletkezésének idejében viszont ez így hangzott: „Miért kell meghalnia annak, akinek a kertjében zsálya nő?”.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Vannak olyan növények, amelyek önként vállalják a kegyetlen városi körülményeket. Általában az út szélén, a járdák mentén nőnek, és nem törődnek azzal, ha megtapossák őket, hiszen a mezőn legelésző állatok patái alatt már megbékéltek sorsukkal. Ezek sokszor a gabonák rokonai vagy gyógynövények, ilyen például a lándzsás útifű, aminek még a neve is fellelhetőségének színterére utal.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A lándzsás útifű teája köhögéscsillapító, frissen szedett levele pedig jótékony hatással van a sebekre és a bőrbetegségekre. A népi kultúrában fontosnak tartották, hogy ismerjék a növények áldásos hatásait. Az ősmagyarok viszont úgy gondolták, hogy nem elég ismerni, meg is kell nevezni azokat, hiszen a kimondott szónak is ereje van. Ha mégsem tudták, hogy az adott füvet mire használhatják, Szent György éjszakáján hallgatóztak, mert ilyenkor megtudhatták a titkokat.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A cserepes növények eredetét szintén az ókorban kell keresnünk. A görögök Adónisz halálára egy különös szertartással emlékeztek meg. Gyorsan csírázó magokat ültettek törött cserépdarabokra, majd az első hajtások megjelenése után feltették őket a tetőre, de többé nem néztek feléjük. Az elszáradt növénykezdemények a fiatal Adónisz halálát jelképezték.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A Lövőház utca éttermeinek teraszai közé kanyarodva az egyik legjellegzetesebb városi növényrendezéssel szembesülünk: a kandelábervirágokkal. A lámpaoszlopokat leomló muskátlifürtök koszorúzzák. A muskátlit ma már szinte minden háztartásban megtaláljuk, pedig nem mindig volt ilyen elterjedt.
Fotó: Ruzsovics Dorina
Annak ellenére, hogy az alpesi szállók erkélyeit és ablakmélyedéseit el sem tudnánk képzelni muskátli nélkül, a növény Dél-Afrikából származik. Európában először csak Anglia főúri kertészeteiben jelent meg, majd elterjedt az egész kontinensen, végül a parasztudvarokban is helyet kapott.
Fotó: Ruzsovics Dorina
A növények mindenhol jelen vannak, és Budapest legforgalmasabb terei és utcái sem jelentenek kivételt. Akármilyen messze sodor minket a fejlődő civilizáció a természettől, mindig érezzük közelségének szükségét. A globális felmelegedés tüneteinek felerősödésével pedig egyre jobban érezzük, hogy milyen nagy szükségünk van a jelenlétükre még a főváros közepén is.
Fotó: Ruzsovics Dorina
