Az ókori énekmondók tényleg fejben tudták tartani az eposzokat?

A 19. századi irodalmárok két csoportja abban a kérdésben ütközött meg egymással, hogy vajon többen alkották-e meg azokat a műveket, amelyeket ma Homéroszénak tartunk, vagy a költő mégiscsak mesterien értett a rímfaragáshoz, és életműve darabjainak tekinthetjük mind az Iliászt, mind az Odüsszeiát. (Hasonló talány foglalkoztatja a tudósokat különben Shakespeare esetében is.) Ez utóbbinál csak az tűnik hihetetlenebbnek, hogy az eposzok azelőtt szájról szájra terjedve hagyományozódtak az utókorra és magára Homéroszra is. Mégis ki tudott megtanulni ilyen hosszú szövegeket? 

Homérosz-legendák

Homérosz életéről meglehetősen keveset tudunk, ezért felmerül a kérdés, élt-e egyáltalán? Vagy a név csak a költői titulust fémjelezte? Esetleg több szerzőt takar? Egyetlen információnk van róla, amit – szinte – biztosan tudunk: az i. e. 8. században élet és alkotott. Úgy hiszik, hogy Homérosz és kortársa, Hésziodosz voltak azok, akik megteremtették a görög mitológia mondakörét az addig a nép emlékezetében élő hagyomány alapján. A trójai mondakör legendái Homérosz előtt nagyjából négy-ötszáz éven át terjedtek anélkül, hogy írásos formában lejegyezték volna őket. 

Egy német tudós, Friedrich August Wolf a 18. század végén kiadta a görög költő műveit, és azonnal előállt egy teóriával, miszerint az Iliász és az Odüsszeia nem Homérosz fejéből pattantak ki, hanem több, kisebb énekből rakta őket össze. Goethe és Shiller nem fogadták el az elméletet, úgy gondolták, kétségbe vonja az eposzok megalkotójának zseniális mivoltát. 

A 20. században aztán egy másik német, a klasszika-filológus és fordító, Wolfgang Schadewaldt állt elő a megoldással, ami kibékíteni látszott az egymással szembemenő véleményeket. Az Iliász 11. énekének elemzésével szerette volna bizonyítani, hogy ezek az eposzok egy orális hagyományra támaszkodtak, de végső formájukat Homérosznak köszönhetően nyerték el. 

A Harvard Egyetem kutatói pedig az eposzok szó szerint (vagy kis eltéréssel) ismétlődő sorait, vagyis formuláit vették górcső alá, amelyekből több mint tízezret találtak, és a mű egyharmadát tették ki. Az orális költészetre jellemző, hogy rapszodoszai, költői előadás közben szőtték tovább a történetet, és ezek a formulák nagyban megkönnyítették a munkájukat. Az elméletet az amerikai Milman Parry tudta bizonyítani. 

Az énekmaraton és az epikus hőssé vált tudós

Parry elmélete az volt, hogy az Iliász és az Odüsszeia szájhagyomány útján terjedtek és generációkon át tartó kompozíciós folyamaton mentek keresztül, mire Homérosz lejegyezte őket. Az 1930-as években az akkori Jugoszlávia felé vette az irányt, ahol az írásbeliség előtti, guszlár dalnokok által előadott, epske pjesme nevű, epikus népdalokat vizsgálta és rögzítette. 

Felfedezte, hogy ezekben a dalokban a homéroszi szövegekhez hasonló formulákat és struktúrákat alkalmaztak, ahogyan fogalmazott „homéroszosan komponálták meg epikus költészetüket”. Elméletét pedig egy írástudatlan énekmondó segítségével bizonyította, aki két hét leforgása alatt egy, az Odüsszeia hosszának megfelelő szöveget mondott fel fejből. 

Parry kutatásai mégsem örvendtek osztatlan sikernek, elmélete a mai napig vitatott. Ő maga nem állhatott ki sokáig elképzelése mellett, ugyanis harminchárom évesen meghalt. A sors iróniája, hogy halálát egy puskagolyó okozta, ami aztán mindenféle városi legenda születéséhez vezetett, amelyek szájhagyomány útján terjedtek és formálódtak. 

Valójában a tudós a fegyvert, amelyet a jugoszláv terepen magánál hordott, haza, Kaliforniába is magával vitte. Minden bizonnyal véletlenül elsült, amikor kicsomagolta poggyászából. A városi legenda viszont munkásosztálybeli hősről szólt, aki szembement a Harvard sznobériájával, majd megölte magát, amikor ajtót mutattak neki. A görög harcoshoz, Aiaszhoz hasonlították, aki szégyenében megölte magát, miután fékezhetetlen dühében lekaszabolt egy juhnyájat és pásztorait. Parry halála után akaratlanul is eposzi hőssé vált.