Jane Austen regényeit számtalanszor és számtalan formában feldolgozták már. Idén az Emma kerül ismét filmvászonra, sokak szerint az írónő legjobban sikerült műve. Pedig főhőse számtalan kérdést vet fel. Többek között azt, hogy egy minden lében kanál, fennhéjázó karakter lehet-e egy Austen-regény főhőse?
„Emma Woodhouse igazán mindent megkapott az élettől, ami szép és jó: csinos volt, eszes, gazdag, derűs természetű; már huszonegyedik évében járt, de komolyabb baj vagy bánat még sosem érte” – kezdődik a Jane Austen mesterművének tartott Emma első fejezete. A lány, akit tetteiben ritkán vezérel a mások iránti empátia, mégsem lopta be magát minden olvasó szívébe.
Őszintén, ki szurkolt Emmának?
Barbara Z. Thaden Figure and Ground: The Receding Heroine in Jane Austen’s „Emma” (Szereplő és háttér: a hátráltató hősnő Jane Austen Emmájában) című tanulmányában megjegyzi, „Emmának nem az volt a szerepe, hogy egy szimpatikus karakter váljon belőle”, utalva arra, hogy talán nem is Miss Woodhouse saját könyvének a főhőse.
Austen más hősnőivel ellentétben Emmát szerető család és barátok veszik körül, sorsa minden szempontból szerencsés. Apja támogatja, ismerősei tisztelik. Ellentétben a Büszkeség és balítélet Elizabeth Bennetjével – aki bár elragadó teremtés, nincs meg a társadalmi háttere ahhoz, hogy kezébe vehesse az életét –, az Értelem és érzelem sztoikus Elinor Dashwoodjával vagy a Meggyőző érvek elfeledett vénlányával, Anne Elliottal. Thaden azonban úgy látja, Emma nem különbözik minden Austen-karaktertől: tulajdonságai és viselkedése a büszke és társadalmi biztonságban élő gonosztevőkhöz sorolják.
Mégis képes félrevezetni az olvasót azáltal, hogy kotnyeleskedését és kegyetlenkedéseit más szereplők felsőbbrendűségként értelmezik. Neki nem kell törnie magát, hogy értékét bebizonyítsa mások előtt – mint más Austen-karaktereknek –, helyette beleszól mások életébe, és úgy tűnik, azután sem hajlandó a változásra, hogy kihúzza a gyufát barátjánál, Mr. Knightley-nál.
Egy másik hősnő?
A rejtélyes Jane Fairfaxnek kevésbé szerencsés sors jutott, árvának született, mégis ő az egyetlen szereplő, akit Emma irigyel. A két karakterben nincs semmi közös. Míg a tehetős Emma bármit megtehet, Jane-nek el kell viselnie, hogy a férfivel, akit szeret, egy magasabb társadalmi helyzetű nő flörtöl. Thaden szerint hősnői közül ő hasonlít leginkább Jane Austenre.
Austent bosszantották a házassággal és ranggal kapcsolatos társadalmi rögeszmék. De amíg más hősnői az őket korlátozó társadalmi rendszerben próbálnak boldogulni, addig Emma ebben a rendszerben a hierarchia csúcsán áll.
Thaden szerint Jane Austen nehezen értelmezhető döntése, miszerint Emmát állította regénye központjába, kihívás elé állította az olvasókat. Vajon miért nem Jane-t tette meg főhősévé? Vagy tulajdonképpen valójában ő a hősnő? Mit tudunk róla egyáltalán? Mik a motivációi?
Ezekre a kérdésekre Thaden sem szolgál egyértelmű válaszokkal, mindenesetre Emma karaktere még számtalan vitát, beszélgetést és spekulációt indíthat útjára. „Jane talán az empátiánkra akart hatást gyakorolni azzal, hogy az olvasó céljául azt tűzte ki, álljon ellen Emma varázsának” – elmélkedik.
