Eredetileg a cigányoknak akartunk zenélni, csak végül nem úgy lett

IMG 2029

Rendhagyó koncertre készül február közepén a Parno Graszt, az egyik legnépszerűbb, itthon és külföldön is elismert, autentikus cigányzenét játszó zenekar. A Müpában más repertoárt, más megközelítésben játszanak majd, mondja az együttes menedzsere. Elmegyünk művészkedni, teszi hozzá nevetve Oláh József zenekarvezető.

Oláh Józseffel és László Sándorral egy belvárosi kávézó galériáján ültünk le beszélgetni a közelgő koncertről, közös bőgésekről és arról, miért nem lesz több roma gyerekből zenész. A megbeszélt találkozónkra pontosan és nagy svunggal érkezik Józsi, és csendes, szerény mosollyal Sanyi. 

A gitáros-tamburás épp egy telefonbeszélgetés végén tart, közben jelentőségteljesen kinéz Sanyira: „Nem küldött nekem az égvilágon semmit, de megállj, itt ülök vele szemben. Ez az ember mindig ígér valamit.”

Sokszor vagytok így? Hogy Józsi csipkelődik, te meg ráhagyod?

László Sándor: Többnyire. Majdnem 20 év alatt egész megszoktam. 

Sanyi, hosszú ideje egyengeted a Parno Graszt útját. Mit tudtál ígérni Józsiéknak 20 évvel ezelőtt? Be tudtad tartani? 

L. S.: Még a Fonóban dolgoztam, amikor először találkoztam velük. Egyszer eljöttek oda még nagyon kezdőként zenélni, és megnéztem őket. Megmondom őszintén, amit a színpadon láttam, az egyáltalán nem fogott meg. Mentek a klisék meg a felesleges virgázás. De aztán meghallottam azt, amit a műsor után a kocsmában, a maguk örömére muzsikáltak, és az már olyan volt, hogy csak na. Nem tudom mihez hasonlítani, de valami olyan őserő volt benne, ami brutálisan átjött, olyan romlatlan, tiszta volt az egész, hogy nem lehetett nem elsodródni vele. Azt éreztem, és talán ez volt a vállalásom is, hogy ennek muszáj valami szélesebb platformot adni, hogy ez nehogy csak úgy ott maradjon. 

Oláh József és László Sándor
Oláh József és László SándorFotó: Ruzsovics Dorina

És innen már ment minden magától?

L. S.: Azért nem ennyire könnyen, de nagyjából. A Fonó kiadó istállójában akkor is volt néhány cigányzenét játszó együttes, de olyan, ami a falat átüti, ami ennyire tisztaságot sugárzott, akkor épp nem. Rögtön csináltunk egy lemezt, ami szinte azonnal felkerült a nemzetközi világzenei listákra. Aztán ennek a nemzetközi hírnek a híre jött vissza Magyarországra, és máris lett egy jól eladható sztori is, hogy ugye

a magyar cigányok híresek lettek külföldön.

Tényleg így hozta az élet. De azután is valahogy mindig volt valami, ami továbbvitte a zenekart, akár A Dal, vagy a közös muzsika más zenészekkel. Tudatos és nem tudatos dolgok vegyesen, de mindig lehetett tudni, hogy na, akkor most merre.

Oláh József: Igen, a jóisten mindig adott nekünk valami jó kis seggbe rúgást, hogy menjünk tovább. Mindegy merre, de megállni nem lehet. 

És mi van ma?

O. J.: Annyi meló, hogy még. Ami persze nagyon jó, de úgy képzeld, hogy nemcsak nyáron a fesztiválok meg a Kobuci, hanem egész évben nagyon sok. Évi 80-100 koncert biztos, hogy van itthon és külföldön. Ez azért nagyon kemény. Olyan, mintha befognád a lovadat, és csak húzna, húzna, soha nem állhatna meg. Én most vagyok is olyan szemét, hogy kicsit megszököm a zenekartól, mert másképpen ezt nem lehet bírni. Úgyhogy, Sanyi, ne is hívjál, mert úgyse fogsz tudni elérni. Hiába van most is sok minden, meg a Müpa, muszáj lelécelnem kicsit.

Igen, igen, a Müpa. Hogy jött az ötlet, hogy a Hangversenyteremben lépjetek fel? 

O. J.: Hát a kedves menedzserünket kérdezzed!

L. S.: Igazából ez egy felkérés volt a Hangvető és a Port.hu részéről, és ha már így alakult, akkor megpróbálunk összerakni egy olyan műsort, ami egyébként nem feltétlenül jellemző a Parno Grasztra. Biztos, hogy a közönség is más lesz, mint akik egyébként járnak a koncertekre. 

O. J.: Szerintem nem is lesznek. Hát aki ismer minket, meg tudja, hogy mi van a koncertünkön, ugyan, ki fog oda eljönni? 

L. S.: Azért majd meglátjuk, mert már alig van pár jegy. 

O. J.: Ja! Tényleg? És nekem tettél el?

L. S.: Nem. 

O. J.: Ne idegesíts, mert szétszedlek!

L. S.:  Komolyra fordítva:más lesz a repertoár és más élményt fog kapni a közönség. Parno Graszt lesz persze, de nem pont az, amit megszoktak a rajongók. Lesznek benne hallgatók is, ami nagyon érdekes lesz, mert azt például biztos, hogy nem tudjátok sírás nélkül elénekelni. Igaz, Józsi?

O. J.: Na, azt tényleg nem. De igazság szerint tudod, mi lesz? Az lesz, hogy elmegyünk művészkedni, és próbálunk felnőni a feladathoz. Mert tőlünk az, hogy felmegyünk a színpadra, és ne ösztönből zenéljünk, ne csak a kedvünket adjuk, hanem valamihez kötve leszünk, az olyan, hogy egy vadlovat kell visszafogni, hogy nem lehet annyira szaladni. Elég kemény dolog lesz.

Elmegyünk művészkedni!
Elmegyünk művészkedni!Fotó: Ruzsovics Dorina

És mit szól ehhez a közönség?

O. J.: Remélem, jönni fognak velünk. Én azt hiszem, hogy kicsit kíváncsiság is ez, hogy meg akarják nézni, hogy mi, mezítlábas cigány zenészek hogy álljuk meg a helyünket egy ilyen komoly helyen. Mondjuk, arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan állunk helyt... Kicsit félek is tőle. 

A mezítlábast úgy érted, hogy nem képzett zenész?

O. J.: Igen, úgy, meg hogy ez ilyen örömzene. Hogy felmegyünk a színpadra és csapatjuk, és aki él és mozog, az igazság szerint mind táncol. Na, most nem az lesz, kötve leszünk mindenhez. Tehát nem gondolhatom meg menet közben, hogy most épp nem gitározni akarok, hanem táncolni. Pedig nálunk egyébként nem igazán vannak számlisták meg ilyenek. Hagyjuk, hogy sodorjanak az események, és sok a váratlan dolog. 

Az első lemezt úgy készítettétek, hogy arra a cigányok ropják majd, de végül inkább nem romák tombolnak a koncerteken. Megvan még ma is ez a misszió, hogy valahogy mégis elvigyétek nekik is ezt a zenét? A Müpa közönségének törzsét biztosan nem a cigányság adja...

O. J: Igen. Nekik akartunk zenélni, de végül nem így lett. Törekvés ugyanakkor ma is nagyon van bennünk a cigányság felé, hogy visszaadjuk a zenéjüket úgymond, csak sajnos egyelőre nem tudjuk visszaadni. Azt tudjuk csinálni helyette, hogy autentikus zenét játszunk, magunkat adjuk, és visszük a hírt, hogy hát ilyenek is a cigányok. Hogy szerethetők vagyunk. Ez nagyon fontos szerintem. Én magánemberként sokszor találkozom a diszkriminációval, miközben fenn a színpadon meg imádnak a magyarok. Ezt is meg kell próbálni jól használni. 

Mi az oka annak, hogy a cigányságot nem éri el igazán a Parno Graszt zenéje?

O. J.: Nagyon sokat beszélgettünk erről, és hát igazság szerint főleg faluhelyeken elviszi ez a szintis mulatós az egészet. Persze köztük is van jó, nekem is sok olyan ismerősöm van, aki jól csinálja ezt, meg van, aki kevésbé, de ők alapvetően kiszolgálnak egy igényt. És ezáltal egyre több – én úgy hívom ezt – megélhetési zenélés van. Az a fajta zene, amit mi csinálunk, itt a háttérbe szorul. A cigányok nem is nagyon jutnak el a koncertekre, vagy ha el is jutnak, nem igazán értik, hogy mi van. Voltunk olyan roma napon, hogy ott álltak a cigányok és néztek minket, mintha ufókat láttak volna, hogy ez meg mi? Én meg megálltam, és mondom, de hát ezt ismeritek, nem? Mi van veletek? Nem tudjátok, nem érzitek? Teljesen ki voltak bukva, vagyis inkább én voltam kiakadva, hogy ez rájuk nincsen semmilyen hatással. Aztán bejött egy szintetizátor, egy ilyen zenész fiúcska elkezdett püfögni, és mindjárt ment is a dolog. De ez Pesten is megtörtént, szintén cigány rendezvény: az emberek arrébb lézengtek, csak egy-két ilyen tényleg roma népviseleti ruhába öltözött asszony táncolt, aztán amikor megjött a szintis ember, mindenki becsődült, mint aki megbolondult. 

L. S.: Annyival árnyalnám, hogy azért nem az van, hogy romák egyáltalán ne jönnének a koncertekre. Nyilván nem szoktuk, meg nem is lehet megszámolni, de én azt mondom, hogy kb. olyan 10 százalékban azért cigányok is vannak a közönségben. 

Pesten vagy vidéken szembesültök inkább azzal, hogy nem jut el a cigánysághoz a zenétek?

O. J. : Vidéken nehezebb, ami nagyon furcsa, mert a zenekar nagy része még ma is Paszabon él. És mégis. Pesten jobban ismernek. Pont ma volt, hogy lebilincselték a kocsimat, mert rossz helyen álltam, hívom a számot, hogy szabadítsanak ki, mert kéne mennem. Jöttek a srácok, az egyik meg hosszan néz, hogy hé, te nem a Muki fia vagy? Megismert. Mondjuk, amikor kérdeztem, hogy a Muki fiát biztosan meg kell-e büntetni, azért mondták, hogy hát igen.

Vidéken sokkal nehezebb. Ott a pénz is komoly gond. Van egy kis falu, aminek a fele vagy több mint a fele cigány, pénz nincs. Szerveznek egy falunapot, hogy jól érezzék magukat az emberek. Most vagy elhívnak egy zenekart mondjuk egy órára, vagy elhívnak 3-4-5 szintetizátorost egy-egy fél órára. Hát jobban jön ki, ha a szintisek jönnek. És akkor egy idő után tényleg erre lesz az igény is, mert ezt szokják meg az emberek. És a gyerekek is ebbe nőnek bele. 

A szintivel kéne konkurálni
A szintivel kéne konkurálniFotó: Ruzsovics Dorina

A szintibe? 

L. S.: Igen. Pedig nagyon sok tehetséges gyerek van, csak az a baj, hogy nagyon nagy ellenszélben vannak. Sajnos nem nagyon van olyan, aki felkarolná őket. Józsiéknál, Paszabon is volt olyan, hogy kiválasztottak gyerekeket a Polgár Alapítványon keresztül, hogy tehetségesek, és jó volna felkarolni őket. Az iskolában annyi kellett volna, hogy kerítsenek egy mentort (mert ugye érettségizett ember kell), kapott volna érte fizetést meg minden. Megkereste az alapítvány ezzel az igazgatót, de ment az egész a fiókba. Nem szóltak senkinek, nem történt semmi. Aztán végül a Józsi meg a volt felesége lettek a mentorok a pedagógusok helyett. 

Mi az oka ennek az érdektelenségnek? 

L. S.: Szerintem az, hogy ez munkával járna. Leterheltek a tanárok is, és inkább úgy vannak vele, hogy

jó ott annak a cigány gyereknek, ahol van, úgyis kibukik jövőre, most minek küszködjünk vele.

Nem azt mondom, hogy ezektől a lehetőségektől mindenkinek megváltozna az élete, de legalább nem az utcán lenne a gyerek, legalább lenne egy ugródeszka. Mert eleve ilyen ugródeszkából sincsen sok. Emiatt én nagyon felháborítónak tartom, hogy az emberek így kezelik ezeket a dolgokat. Ezzel a hozzáállással nagyon nehéz bármit is kezdeni.

O. J.: Volt olyan is, hogy mi csináltunk tábort gyerekeknek. Voltak talán 28-an, elkezdtem velük foglalkozni, nagyon tehetségesek voltak. A fele meg is maradt, felhoztam őket a Fonóba, felléptek ott, nagyon-nagyom fogékonyak voltak a zenére. Többek között a kisebbik fiam is benne volt a brigádban, egyébként ő lesz az, aki szerintem majd a helyemre fog tudni lépni. Ő is ilyen hülye, mint én, és ő is tamburázik. De nemcsak ő, más tehetségek is voltak abban bandában. És akkor itt jön be, hogy a családi körülmények se olyanok, hogy könnyű lenne onnan kitörni, mert aztán ezek a fiúk-lányok nagyon hamar megnősültek, férjhez mentek, és onnan már megint nagyon nehéz, hogy a férjem nem enged, meg az asszony nem enged. 

Vannak azért, akik zenélgetnek még közülük, meg van olyan együttes is, aki a mi nyomunkban indult el, ez nagyon jó. De a többiek inkább maguknak muzsikálnak csak, meg ha elhívják őket valahova, hogy ugorjanak be, akkor tudnak menni, de kitörési lehetőség nincs nekik istenigazából. 

Sajnos nincs sok lehetőség
Sajnos nincs sok lehetőségFotó: Ruzsovics Dorina

Nektek hogy sikerült végül? Hiszen ti is ebből a közegből jöttök.

O. J.: Hát, egyfelől itt van ez a jóember. Meg hát a mi kitartásunk. Meg nekem az az elvem, amivel éltem, és élek ma is, hogy a zene az utam, és ha bármikor van lehetőség egy kicsit is zenélni, ha csak egy tízperces koncert, akkor arra el kell menni, és alá kell néha rendelni más dolgokat. És az is átsegít a nehezebb dolgokon, hogy a zene mennyi örömet ad. Ma is imádok a színpadon lenni, és soha nem mentem úgy fel, hogy na, akkor azért, mert fel kell menni. Akkor is örömből mentünk, amikor nem volt gázsi, csak az útiköltséget kaptuk a művházakban. Aztán meg jött ez a szép ember, és teljesen felforgatta az életünket. 

Ha valami nagyon blikkfangosat szeretnék írni, bennetek tényleg megvan a sztori. Mondjuk, egy olyasmi, hogy „A viharsarokból New Yorkig hallatszik a cigányzene” vagy hasonló. Józsi, neked melyik a kedvenc részed a Parno Graszt történetből?

O. J.: Azt hiszem, az eleje. Amikor minden új volt. A zenélés meg az, hogy figyelnek ránk. Minden. Hogy kimentünk Párizsba, és úgy éreztük, hogy az Eiffel-tornyot is eladjuk vasba. Amikor először megláttuk a tengert, meg buszoztunk 16-18 órákat, és semmi fáradtság nem volt bennünk. Ma már ezt nem bírnám, de azok nagyon jó idők voltak. Az akkori siker egy felfedezés volt, sose tudtuk, hogy mire számítsunk, hogy mennyire és meddig fognak minket szeretni. 

És most? Ma már biztosak vagytok benne?

O. J.: Hát most is az van, hogy az ember izgul. Az Akvárium előtt például nagyon aggódtunk, hogy tele legyen, ott rágtuk a kezünket, hogy bakker, nem lesz tele, de nagy szégyen lesz. És nem csak én, a többiek is érezték, hogy ez nagyon ciki lenne. Aztán amikor megtudtuk, hogy telt ház, na, akkor nagyon boldogok voltunk. Nyugi majd akkor lesz, ha egymás után kétszer megtöltjük az arénát, meg tízszer tudunk búcsúkoncertet adni. 

L. S.: Azért szerintem épp elég nagy szó, hogy ebben a műfajban meg tud tölteni a zenekar egy Akváriumot, vagy most majd a Müpa 1700 fős Hangversenytermét. Az nem akármi. 

O. J.: Akkor mi most egy jó zenekar vagyunk?

L. S.: Úgy néz ki.

És mikor jó igazán egy koncert? 

O.J.: Hát például ha meg kell inni hozzá egy fél liter pálinkát. Meg amikor úgy jön le az ember a színpadról, hogy van egy nagyon nagy boldogság a szívében, és mondja, hogy na, adjatok egy széket, mert nem tudok megállni, kiment belőle minden. De közben meg tele van boldogsággal, mert látta az emberek reakcióját. Meghaltál, mert annyi energiát leadtál, de közben meg haláli boldog vagy. Ilyen. 

Haláli boldog az ember, ha jó a koncert
Haláli boldog az ember, ha jó a koncertFotó: Ruzsovics Dorina

A Müpa-koncert ilyen lesz?

O. J.: Biztos. De szerintem inkább a sírásból lesz sok. Mert ilyen hallgatókat nem lehet anélkül énekelni. Úgy nem lehet, hogy közben van egy gombóc a torkodban, mert tele vagy érzelemmel. Ehhez nekünk még koncert se kell, ha  összejövünk, és elkezdünk énekelni, akkor ott rovázás van, és le kell ülni, mert jön a bőgés ezerrel. A koncertre meg szépen összerakjuk ezeket a dalokat, szóval szerintem lesz ott olyan sírás meg pircpurc, hogy csak na. Nahát, várom!

Mi is sírni fogunk?

O. J.: Persze. Ha máshogy nem, majd hagymát dobálok. 

Mustra