Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amerika a lehetőségek hazája, de ugyanígy az őrült ötleteké is. Nem csoda hát, hogy a múlt század közepén – amikor tombolt az űrverseny, a földönkívüliektől való félelem, és éppen már-már beköszöntött a digitális forradalom − számtalan olyan kísérlet látott napvilágot, amelyek láttán utólag csak értetlenül csóváljuk a fejünket.
Az Amerikai Egyesült Államok kutatói között nem egy olyan őrült volt, aki előbb illene bele világraszóló terveivel egy James Bond- vagy Marvel-filmbe, mint valódi tudósok közé. Kiemelkedő egyed volt ezek között dr. Nicholas Christofilos, akinek a fantáziája jobban működött, mint a valóságérzéke. Hogy ebből némi ízelítőt adjunk: ő volt az, aki ezernyi nukleáris bombát robbantott volna az ország felett, hogy pajzsként szolgáljanak az űrből érkező fenyegetések ellen, de az is ő volt, aki Wisconsin állam felét rádiótranszmitterré alakította volna, sőt leeresztette volna a Nagy-Tavakat, hogy megépítsen egy hatalmas lézerfegyvert – ahogy azt láttuk már a Csillagok háborújában is.
Ide az űrkalózok be nem teszik a lábukat
Fontos megemlíteni, hogy Christofilos nem rendelkezett semmiféle tudományos végzettséggel. Görögországban villamosmérnökként dolgozott, a nácik által megszállt országban lifteket tervezett. Aztán amikor kifejlesztette a szinkrotron részecskegyorsítót és Amerikába ment, ott valamiért zseniként bántak vele, és olyan körökbe került, ahol közvetlenül a kormánynak adott tanácsokat tudósok társaságában.
Minden bizonnyal a körülötte dolgozó munkatársai is tudták, hogy milyen megalomán és irreális ötletei voltak. Herbert York nukleáris fizikus így is írt róla az ARPA szerint: „Nick figyelemre méltó idealista volt.
Az ötletei általában nem voltak jók, de emlékezetesek,
olyanok, amik senki másnak nem jutottak eszébe. Bizonyos szempontból géniusz volt: gyakran talált fel olyan dolgokat, amik rögtön két új ötletet hoztak.”
Az elméleti síkon rendkívül eszes, de gyakorlati szempontból egészen őrültnek titulálható tudós azt állította, hogy a felső atmoszférában történő nukleáris robbanás nagy energiájú elektronok garmadáját hozná létre, amelyek a Föld mágneses mezejében maradva egyfajta hatalmas erőpajzsot alkotnának a kintről érkező támadások ellen. Szerinte ha a megfelelő helyen rendszeresen több robbantást végeznének, az tartós védelmet biztosítana az amerikaiaknak bármilyen földönkívüli vagy űrből érkező hadjárat ellen.
Mindez abszurdan hangzik – leginkább a kitűzött cél miatt –, de 1958-ban tesztelték az ötletet. Kilenc hajó az Atlanti-óceán déli részén a kellő időben elkezdte lőni az külső atmoszférát, a pajzs viszont nem igazán akart létrejönni. Mindenesetre pár ólálkodó földönkívüli biztosan ijedten hátrált vissza az inváziótól.
Összességében ugyanakkor Christofilosnak elméletben igaza volt a jelenséggel kapcsolatban – amit aztán róla neveztek el –, de hatása és tartóssága olyan gyenge volt, hogy nem tudott volna semmilyen behatolást megállítani. Éppen ezért mindmáig szabadon mászkálhatnak az űrlények, a filmesek pedig lelkesen készíthetik tovább a filmjeiket, amelyekben a betolakodók semmi mást, csak Amerikát támadják meg.
Élet egy nagy vibrátoron
Ugyanebben az évben a lelkes Christofilos egyedülálló megoldást talált a tengerészek számára, akiknek az volt a problémájuk, hogy a lemerülő tengeralattjárók nem tudtak a víz alatt kommunikálni rádión keresztül. Ehhez ugyanis fel kellett engedniük egy hatalmas bóját, ami által éppen azt vesztette el a jármű, amiért létrejött: a láthatatlanságát.
Christofilos mindenkit lenyugtatott. Volt megoldása: Wisconsin-méretű adó-vevőt kell építeniük. Igen, kedvenc zsenink azt javasolta, hogy egy óriási méretű, elektromos kábelekkel beszőtt rácsot ássanak két méterrel az állam földje alá, ami bekapcsolt állapotban úgy fog vibrálni és rendkívül alacsony frekvenciájú rádióhullámot generálni, hogy az elér az óceán fenekére is. Észak-Wisconsin gránitja minderre ideálisnak gondolta.
Ezt se hagyták csupán papíron: tesztelték az Appalache-hegység alatt. Működött is volna, de Wisconsin lakói heves ellenállásba kezdtek, így az eredeti 6000 mérföld helyett csak 84 mérföldön valósították meg Christofilos ötletét.
A Föld mint Halálcsillag
A tudós legjobb ötlete viszont egyértelműen az volt, amikor le akarta ereszteni a Nagy-Tavakat, hogy hatalmas lézerfegyvert építsen a helyükön. Persze az űrverseny közepén járunk, így a több száz alagútból induló, majd az űrbe fellövellő lézer egyértelműen a szovjet jelenlét gyengítésére szolgált volna, na meg persze a földönkívüliek vérszomjas tekintetét radírozták volna le az égről.
Hogy mindez miként vált volna valóra? Christofilos úgy magyarázta, hogy az atombomba egyfajta kúpként hatolna be a kőzetek közé, megolvasztva azokat, így megalkotva több száz alagutat a föld alatt. Kicsit úgy hangzik, mintha atomot szeretett volna felnyomni a nemzet kollektív alsó felébe.
Egy másik atombombával hatalmas üreget alkotnának a Nagy-Tavak alatt, amelybe külső támadások esetén a Nagy-Tavak vizét 15 perc alatt leeresztenék, az izzó lézereknek lehetőséget nyújtva, hogy teret kapjanak és elhárítsák a támadást. A kutatócsoport éveket töltött azzal, hogy megtervezte az építkezést. a költségvetést 300 millió dollárra becsülték – ami inflációval számolva ma körülbelül 2,7 milliárd dollár lenne. Pontosan úgy hangzik mindez, mint egy B-kategóriás akciófilm, amelyben a logikát és a realitást pakolópályára állítva csak a látvány a fontos.
Végül aztán elvetették ezt az ötletet is, miután nem találtak elég befektetőt: Így aztán a Felső-tó gyönyörű látképét még mindig élvezhetjük, a Föld Halálcsillaggá avanzsálása pedig megmarad a jövő őrült tudósainak.
