A 19. században a könyvek még nagyon drágák voltak (egy kötet akár 70 fontba, vagyis megközelítőleg 25 ezer forintba is kerülhetett), ráadásul a nőket nem igazán bátorították olvasásra. Hogyan juthatott hát a Büszkeség és balítélet Elizabeth Bennetje hőn szeretett könyveihez? Netán Jane Austen hibázott, amikor középosztálybeli olvasó nőkről írt? Az irodalomtudós, Lee Erickson The Economy of Novel Reading: Jane Austen and the Circulating Library (A regényolvasás gazdasága: Jane Austen és a vándorkönyvtár) című tanulmányában ezeknek a kérdéseknek járt utána.
Drága könyvek helyett vándorkönyvtárak
Nos, Erickson a vándorkönyvtárakban látja a megoldást. A drága könyvek korában igen népszerűvé tették az olvasást, de nem egészen úgy működtek, ahogy a modern utódaik. Azokat is tagsági díj ellenében lehetett igénybe venni, ahogy lényegében a maiakat is, de míg a modern könyvtárak olvasóik igényeire támaszkodnak, addig a régiek a keresletet teremtették meg.
Ezek a könyvtárak olyan felkapott helyeken létesültek, mint például a Jane Austen-regényekben gyakran feltűnő fürdőváros, Bath, ahol az emberek azonnal kiváltották a tagságijukat, amint megérkeztek a nyaralás helyszínére. A könyvtárak közösségi összejövetelek helyszínei lettek, és nemcsak kölcsönöztek, hanem tombolákat, társasági eseményeket is tartottak. Ebből a szempontból a vidéken élők kevésbé voltak szerencsések: egyetlen üzletember sem érzett kényszert arra, hogy ritkábban lakott gazdaságok környékén indítsa be a vállalkozását.
Könyv a nők kezében
Ebben az időben az iparosodás még nem tartott ott, hogy lehetővé tegye a nyomtatás megfizethetőségét, a könyvek vásárlását csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. Erickson rámutat arra, hogy egy átlagos, háromkötetes regény ára nagyjából 70 fontnak felelt meg. Nem csoda, hogy Mr. Darcyt többek között a hatalmas magánkönyvtára is szexissé tette. Mivel a vándorkönyvtárak tagsági díja jóval kedvezőbb volt, mint a megvásárolható könyvek ára, ha egy nőnek volt rá pénze, hogy kifizesse, anélkül juthatott különféle irodalmi alkotásokhoz, hogy engedélyt kellett volna kérnie egy férfitől könyvtára használatához.
Persze nem csak a magas irodalom kiemelkedő darabjait érhették így el: a ponyva éppúgy képviseltette magát. A legnépszerűbb regényeket néhány hónapig lehetett elérni, majd a helyükbe újabb nagy kedvencek léptek. Ez az új könyvek iránti kereslethez vezetett, ami még több könyv nyomtatását eredményezte, a szerzők pedig a kereslet alapján kezdtek írni – így születtek olyan új műfajok, mint például a gótikus regény.
Bár a vándorkönyvtár jó biznisznek tűnt, a tulajdonosok ugyanazzal a problémával szembesültek, mint az olvasók: nem engedhették meg maguknak, hogy sok könyvet vásároljanak. Annak érdekében, hogy még nagyobb bevételhez jussanak, olyan luxuscikkeket kezdtek el árusítani, amik még Lydia Bennetet is a könyvtárba vonzották volna: púderpamacsot, különféle papírárut és dísztárgyakat is lehetett vásárolni náluk, egyszóval mindent, ami arra ösztönözte a hölgyeket, hogy kinyissák a pénztárcájukat.
Ekkoriban sok férfi gúnyosan, a frivol nők kedvelt helyszíneként tekintett ezekre a könyvtárakra. Erickson szerint, ha semmi mást nem értek el, csak azt, hogy Jane Austent bátorítsák az írásra, már sokat tettek az irodalomért.
