A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, érdemes és kiváló művész 1928-ban látta meg a napvilágot. Élete egyik legmeghatározóbb alapélménynek mindig is az ifjonti cserkészséget tartotta. Az ott tanult leleményesség segítette a második világháború viszontagságai közepette, ehhez nyúlhatott az 1956-os események gyújtópontjában állva is. Madách Imre Mózes című darabjával futott be és vált minden színészek színészévé.
A kis Sinkovits horvát származású családba született, de már Vas megyében. Édesapja a családi vendéglőt vezette, amíg a gazdasági válság csődbe nem juttatta – ekkortól édesanyja, Göndöcs Terézia is igyekezett pluszjövedelemhez jutni varrással. Ebben az időszakban született meg Imre öccse, a szintén Kossuth-díjas színművész, László. A család idővel összeszedte magát anyagilag, Imre pedig gondtalanul élvezhette diákéveit és a már említett cserkészetet. Sinkovits többször is elmondta, hogy hitét, tartását, önállóságát, szorgalmát, kitartását mind ezeknek az éveknek köszönheti, ahogy erős katolikus hitét is: ezekben az években azon gondolkodott, hogy papi pályára lép. Ezt idővel természetszeretete miatt felváltotta az erdész, illetve a kertész szakma, de Jászai Mari írásainak hatására végül a színészi pálya mellett döntött.
A háborús idők viszontagságai
A második világháború kitörése után a cserkészeknek is részt kellett vállalniuk a harcokban, így Sinkovits is részt vett a Levente-mozgalomban, legjobb meggyőződése ellenére. Édesapjában még az a gondolat is felmerült, hogy az egész családnak nevet kellene változtatnia. Imre azonban kitartott, és elhatározta, hogy csak azért is megmutatja a saját nevével, milyen ember. Ahogy a háború vége felé a német katonák visszavonultak, ismét veszély lelkesedett az ifjú Sinkovitsra, de minden bajból kivágta magát német nyelvtudásával. Sikerült arról a vonatról is elszöknie, ami kényszerrel Németországba vitte volna. Az oroszok betörésekor újabb problémák jelentkeztek. A család mentette előlük, ami menthető volt, de több családtagjukat is elveszítették, sőt Sinkovits három alkalommal szökött meg, amikor kényszermunkára akarták vinni.
Végre színészként
1947-ben sikeresen érettségizett, és azonnal felvételt nyert a Színiakadémiára. Olyan osztálytársakkal tanult együtt, mint Márkus László és Körmendy János. Egy évre rá már a Belvárosi Színházban játszott. A diákévek nemcsak szerepeket hoztak, de a nagy szerelmet is: Sinkovits ekkor ismerkedett meg Gombos Katalin színésznővel, akit 1951-ben feleségül is vett. Nem sokkal ezután már elismert színészként állhatott a színpadon, miután Mózesként teljesen lenyűgözte a közönséget és a szakmát is. A szerep ettől kezdve 22 éven át fogva tartotta, legalább 700 alkalommal játszotta el.
Csak a hírneve óvta meg a börtöntől: 1956
Sinkovits nem az a fajta ember volt, aki gyáván meghúzódva kimaradt volna a konfliktusokból, vagy ne állt volna ki a maga igazáért, ha arra szükség volt. 1956 októberében a Petőfi-szobornál szavalta a Nemzeti dalt tízezres tömeg előtt, részt vett a tüntetéseken, része volt a színészcsapatnak, amely elhatározta, hogy addig nem áll színpadra, amíg a szovjet csapatokat ki nem vonják az országból és az ÁVH-t fel nem oszlatják. Forradalmi bizottságot alapítottak, a színházakat bezárták. Novemberben azonban, a szovjetek ellencsapásainak időszakában a bizottságot erőszakkal feloszlatták, Sinkovitsot pedig színésztársaival együtt vád alá helyezték.
A börtönbüntetést még a szovjetek sem merték megkockáztatni egy ilyen ismert színész esetében, inkább kirúgták a színházból, és nem engedték játszani. Abban az esetben változtattak volna döntésükön, ha a színész nyilvánosan önkritikát gyakorol forradalmi tevékenysége miatt, de talán mondanunk sem kell, hogy erre Sinkovits nem volt hajlandó. Innentől kezdve nem volt nyugta. Állandó kihallgatások, nyomozások, megfigyelések alanyává vált, 1958-ig pedig játékfröccsöntőként kereste meg a kenyerét, és tartotta el a családját. Már ahogy sikerült. Amikor semmilyen munkát nem kapott, felesége igyekezett biztosítani a megélhetésüket. Még így is megtörtént, hogy nem tudták fizetni a lakbért, és csak azért nem lakoltatták ki őket, mert Fényes Szabolcs zeneszerző segített nekik. Amikor ismét színpadon állhatott, egyik siker érkezett a másik után, ám a Nemzeti Színházhoz csak 1963-ban térhetett vissza.
Utolsó leheletéig játszott
Ezekben az években Sinkovits csillaga ha ez lehetséges, még magasabbra emelkedett. Népszerűségét növelte az 1968-as Egri csillagok Dobó Istvánjaként, A tizedes meg a többiek Molnár Ferenc tizedeseként, de az És akkor a pasas… vagy az Isten hozta, őrnagy úr című filmekben is remekelt. A színház deszkáiról már csak a tüdőrák tudta visszatartani, az is csak a végső stádiumban, 2001 januárjában. Halála előtt fél nappal még játszott Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában, miközben alig kapott levegőt, és úgy kellett kitámogatni a színpadra. Pár óra múlva lakásában hunyta le örökre a szemét. Temetését élő adásban közvetítette a televízió, 2002-ben csillagot neveztek el róla, 2011 óta egy budapesti utca viseli a nevét. A Nemzeti Színház díjat alapított emlékére, a Pesti Vigadóban felavatták a Sinkovits Imre kamaratermet.
Szerelem ötven éven át
Feleségétől, akivel haláláig együtt élt, két gyermeke született. Sinkovits-Vitay András és Sinkovits Mariann is színművészek lettek. Apjuk rengeteget dolgozott, keveset volt otthon, de a vasárnapi ebédek szent és sérthetetlen családi alkalmakként maradtak meg számukra. A család összetartott akkor is, amikor az 1956-os események büntetéseként nagyon nehéz élet jutott nekik osztályrészül. Amikor nem volt otthon, Sinkovits kis üzeneteket írogatott a gyerekeinek, főleg Mariannak. Fiát sem hanyagolta el, sőt: 15 évig járták a világot a Lélekben összenőve című előadásukkal. András sikeres és ismert szinkronszínész, olyan különleges hanggal, amihez hasonló csak az édesapjának volt.
