Ma már a 89. évét tapossa vitéz lovag Rithnovszky János, a magyar vakvezető kutyakiképzés alapítója. Elképesztő nehézségek ellenére honosította meg a kutyaoktatást, élt teljes életet: méltán viseli nevét az MVGYOSZ Vakvezetőkutya-kiképző Központjának csepeli tanpályája.
János 1952-ben 21 évesen katonaként dolgozott, amikor egy akna közvetlenül mellette felrobbant. Alig élte túl a balesetet, ami letépte az egyik karját, egy életre megfosztotta látásától, részben a hallásától, szaglásától és egyensúlyérzékétől is. Saját bevallása szerint apja, az élni akarás, az imádság és kitűnő humorérzéke mentette meg – balesetének és felépülésének részleteiről érdemes elolvasni A fény túlsó oldalán című könyvét. Kilenc hónapot töltött kórházban. Ezek után senki sem gondolta volna, hogy a vak hadirokkant férfi elképesztő ellenszélben létrehozza a vakvezetőkutya-iskolát, lediplomázik, négyszer nősül, ebből három feleséget eltemet, tornázik, fejen áll, úszik, pecázik, könyveket és verseket ír, színdarabot rendez, és olyan eseménydús életet él, hogy Dévai György filmet készít belőle.
„A vakság csak állapot, de nem ok arra, hogy bárkinek, bármikor, bármiért beadjuk a derekunkat”
Az ötvenes években a látássérült-segítő rendszer nem alkalmazott vakvezető kutyákat. János minél önállóbban szeretett volna boldogulni, egyedül akart közlekedni az utcán, ám sérülései – a baleset időpontját percre tudja, 1952. szeptember 18-án történt 13 óra 35 perckor – nemigen engedték.
„Nem közönséges vak vagyok, hanem vak hadirokkant” – mondja még mindig friss hangon telefonon. „Egy kezem van, nagyon rosszul hallok és semmit nem látok. Miután közel 9 hónapig ápoltak a Honvédkórházban, az első alkalomtól megállapítottam, hogy egyedül nem fogok tudni közlekedni, mert a robbanás ereje olyan súlyos sérüléseket okozott a fülemben és az egyensúlyérzékemben, hogy állandóan balra húzok, és gyakran irányt tévesztek. Az első nap elküldtek ebédelni, egyedül kellett átmennem bottal a Hungária úti intézetbe, ahol megkaptuk az ételt. Tragikomikus séta lett belőle, először a barátom orrát törtem be, amikor nekimentem, aztán a sajátomat, miután nekiütköztem az első ferde akácfának. Ekkor egy hölgy jött oda hozzám, hogy megkérdezze, mi történt az arcommal, mintha le lennék öntve tintával. Elhittem neki, hogy talán tényleg összemaszatoltam magam, ezért megkérdeztem, hol a folt. A bal arcomat említette, ami azért volt elszíneződve, mert beleégett a robbanás füstje. Több mint hatvan év után sem kopott le.
Az első sétából tanulva eldöntöttem, hogy valami megoldást keresek, és rendkívül nagy szerencsémre egy oktatófilmre bukkantam, amiben a németországi vakokat segítő kutyákról értekeztek. Elhatároztam, hogy én is betanítok egy kutyát magamnak, ezért elkértem a németektől a szakirodalmat. A ráneveléses módszert alkalmazva betanítottam az első kutyám, ám kiderült, hogy epilepsziás, így el kellett ajándékoznom. Ezután egy kölyökkutyát vettem, akivel egymást tanítottuk, és aki már a saját igényeimre lett oktatva. Az állat etalonná vált, az oktatás során lejegyzett információk pedig az alapját jelentették A vakvezető kutyák kiképzése című könyvemnek.
„Kisfiam! Ne add fel, soha nem adjuk fel!”
Az iskola 1978-as megalapításáig nagyon rögös út vezetett. Jánost 1956-ban származása miatt, és a Forradalmi Bizottságban betöltött elnöki tisztségéért sorozatosan megbüntették, többek között megverték, kizárták a Vakok Szövetségéből. Igazán csak a rendszerváltás után lélegezhetett fel a megfigyelések, akadályoztatások alól.
„1956-ban a vakok tulajdonát képező épületet, korábban a pártbizottság székhelyét visszaigényeltem a tanácstól. Már éppen pakoltunk, amikor november elsején meghallgattam Mindszenty József beszédét, és mivel boldogult fiatalkoromban jól sakkoztam, előre láttam, hogy ennek jó vége nem lehet. Végigtelefonáltam minden társaságot, hogy pakoljanak vissza, és mindenki húzza meg magát, ahol tudja. Eleinte kinevettek, de hallgattak rám, így egyetlen vaknak sem lett baja a harcokban. Még ezelőtt derült ki, hogy nagyon sok vak embernek lenne szüksége vakvezető kutyára – több mint nyolcvan segélykérő levelet kaptam csak jómagam. A Vakok Szövetsége fel is kért, hogy hozzak létre egy kutyaiskolát.
Az első tanfolyamon a honvédség segítségével épített pályákon gyakoroltunk, és 12 kutyát be is tanítottunk. Akkora sikert arattunk, hogy az 1964-ben rendezett nemzetközi kutyakiállításon is bemutattuk, milyen ügyesek a kutyák. Ezután az akkori csepeli kutyaiskola vezetője segített területet szerezni, ám azon minden erőfeszítésünk ellenére – munka és egyetem mellett jártam a minisztériumot, a fővárosi tanácsot, terveket rajzoltunk, kerítést fontunk, őrt álltunk, téglát tisztítottunk, fákat, bokrokat ültettünk – is csak későn, 1976-ban alapíthattuk meg csepeli kiképző iskolát. Ez két évvel később került a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének kezelésébe, de ezután is folyamatos harcot vívtunk érte, többször be akarták zárni, egyszer sikerült is, de 1980-ban, miután a legfelsőbb szinteken nyújtottam be kérelmeket, újranyitottuk.”
Az iskola azóta is nagyszerűen működik azon a helyen, ahol János és társai megalapították. Az elmúlt évtizedekben több mint nyolcszáz kutyát képeztek ki, az egyik tanpálya pedig János nevét viseli.
„Tavaly tartottunk egy szép összejövetelt, amire az összes kutyást, vak és látó segítőt meghívtuk, akik az iskola alapításában segítettek – kivéve azokat, akik egy, az iskolához fűződő lopásban benne voltak, azokat véletlenül elfelejtettük meginvitálni – és drónfelvételt készítettek az iskoláról, no meg rólunk, ahogy szívformába összeálltunk előtte.” Jánosnak ma már jó pár éve nincs kutyája, hiszen egyedül él, és nem tudná teljesíteni az állat minden igényét. Azért nem kell őt félteni:
„89. évemet taposom, de még átugrom a küszöböt is! A múltkor is átugrottam, és akkorát estem, mint egy ólajtó” – meséli nevetve.
Borítókép: MUKOMU
