Életszakácskönyv, pacaltörténetek, itáliai lakomák. Gasztrokönyveket ajánl a Libri Trend, amiket az ember csak addig akar letenni, amíg kiszalad a konyhába összeütni valami harapnivalót.
Az evés több, mint szükségleteink kielégítése, több, mint éhségünk egyszerű csillapítása. A főzés pedig nem csak hétköznapi házimunka. Az ételek, az ízek történeteket rejtenek, évszázadok meséit bírják, egy ebéd illata emlékeket idéz fel és elmúlt korokat, barátokat, szerelmeket juttat eszünkbe. Amikor mindazokat az érzéseket, amiket főzés vagy evés közben átélünk, papírra vetik íróink, segítenek megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Nem csak az ízárnyalatoknak, a háttérben meghúzódó titokzatos kémiai reakcióknak adnak személyiséget, hanem testközelbe hozzák kultúránk egy olyan szeletét is, ami a történelem- és irodalomkönyvekből óhatatlanul kimarad. Együnk jókat, főzzünk sokat, és mindenekelőtt olvassunk. Például ezeket a könyveket:
Polcz Alaine: Életszakácskönyv szingliknek - Egyedülállóknak, özvegyeknek és cölibátusban élő papoknak
Miután férje, Mészöly Miklós meghalt, Polcz Alaine fél évszázadnyi házasélet után maradt egyedül. Bár egész pályafutása során a gyász, a halál és az elengedés rítusait kutatta, megélni mindezeket számára is ugyanolyan próbatétel volt, mint bármelyikünknek. A rá jellemző közvetlenséggel és bensőséges hangvétellel megírt könyv mementója ennek az időszaknak, mégsem öncélú, hanem egy sokunkat érintő élethelyzet – az egyedüllét – nehézségeire adott életigenlő válaszok gyűjteménye. Márpedig az életigenlés egyik legerőteljesebb formája a főzés, hiszen egyszerre igényel elhatározást, munkát és kreativitást. Az írónő Főzzünk örömmel! című művének folytatásaként is olvasható könyv legtöbbször ránk hagyja, hogy mit kezdünk egy-egy receptötlettel. Nem köti meg a kezünket, nem grammokban és másodpercekben porciózza számunkra az információt, inkább ránk bízza a részleteket. Ahogy az életben, a konyhában sem kaphatunk kézhez minden választ: van, amit magunknak kell kitapasztalnunk.
Cserna-Szabó András: 77 magyar pacal - Avagy a gyomor csodálatos élete
A könyv a „pacalemberek” rejtélyes, ám szerencsére egyre több tagot számláló klubjának berkeibe kalauzolja az olvasót. Ehhez az utóbbi száz évben méltatlanul leegyszerűsített, elpörköltösített, elpaprikásított ételcsaládhoz három oldalról közelít: történelmi, gasztronómiai és irodalmi aspektusból vizsgálja azt. Cserna-Szabó András hangsúlyozza, hogy a pacalhoz nem szakácsként, hanem íróként áll; az ételek mögötti történetek, történelmek érdeklik elsősorban, és pótolni igyekszik a magyar kultúrtörténet mérföldes lemaradását például Franciaországgal szemben, miszerint a magaskultúra lenézi a gasztronómiát, és a celebek által prezentált tízperces főzőműsorokkal azonosítja azt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni például, hogy a magyar irodalom nagyjai között is találunk szép számmal igazi pacalógusokat, elég csak Esterházy Pétert, Petri Györgyöt vagy Bächer Ivánt említenünk. Valódi kultúrtörténeti gyöngyszem a könyv, teljesen függetlenül attól, hogy valaki szereti-e a pacalt, vagy sem.
Váncsa István: Lakoma 2. - Az itáliai konyhák legfinomabb ételeiből
Váncsa István harmadik szakácskönyvében (pontosabban második szakácskönyvének második részében) is elkápráztat minket. A Váncsa István szakácskönyve és a Lakoma 1. részének szellemisége, a játékos ismeretterjesztés öröme és a finom ételek értő élvezete hatja át a Lakoma második kötetét is, amely a laikusok számára meglepően sokoldalúnak bizonyuló itáliai konyha titkaiba avat be minket, és közben még annyi minden másba is. Merthogy a szerző ebben a könyvben is tartja magát ahhoz a mindenki által ismert, szórakoztató szokásához, hogy amikor valamiről beszél, akkor egyáltalán nem csak arról beszél. A több száz receptet nemcsak kiegészíti, hanem átjárja és összefűzi az a milliónyi gasztro-, kultúr-, hely- és művelődéstörténeti információmorzsa, amelyek ízléssel adagolt fűszerekként működnek a könyvben: mintegy mellékesen kerülnek bele, mégis ezek adják a lényegét. És elérik, hogy csak addig akarjuk letenni, amíg kiszaladunk a konyhába összeütni valami autentikus talján harapnivalót hozzá.
Joanne Harris: Csokoládé
Bár Joanne Harris ikonikus regénye közel húsz éve jelent meg, sikere és népszerűsége a mai napig töretlen. A történet lehengerlő főhősének érkezése az Isten háta mögötti faluba, és az őszinte életélvezet, amit sugároz, olyan elemi erővel tárja fel a mindannyiunkban ott lapuló kétségeket és előítéleteket, hogy képtelenség szó nélkül elmenni a könyv mellett, amikor a gasztronómia és az irodalom kapcsolatáról beszélünk. A csokoládé szimbóluma mindennek, ami örömöt és energiát visz az életbe: hozzáértést, kreativitást, elhivatottságot igényel az elkészítése, a végtermék pedig nem olyan táplálék, ami a túlélésünkhöz szükséges (ahhoz bőven elég egy tál sótlan rizs és némi folyadék). A csokoládénak nincs más küldetése, minthogy élvezzük, hogy legalább arra a néhány percre, amíg ízlelgetjük, ne legyen más gondunk a földön. És bár a regényben Vianne, a csokoládékészítő éles szembeállítása az egyház rigorózus képviselőivel néha sarkosnak és eltúlzottnak tűnhet, az a sallangoktól mentes életöröm világlik ki mögüle, ami mindannyiunk életét megédesítheti.
Szabó Magda
-
Tasi Géza
: Egy meszely az fél icce - Szabó Magda ízei
-
Tasi Géza
: Egy meszely az fél icce - Szabó Magda ízei
Szabó Magda hagyatékából előkerült két, kézzel írt recepteket tartalmazó füzetecske. A régebbiben Jablonczay Gizella – Szabó Magda édesanyjának nagynénje, akit Melindaként emlegettek a családban és aki a Régimódi történet kulcsfigurája volt – írta fel receptjeit. „...a zseniálisan főző Melinda olyan ételeket bűvészkedett az asztalra, amitől Kis- és Nagybéla tapsolva fogadtak, anyám különös csodának lett a tanúja. Melinda ... eltalálta a varázsszót, amire a megalázott tudat és a beteg test feléledt.” A másik kézirat szerzője ismeretlen. Családi receptgyűjteményként aposztrofálják, benne a rokonok által kitalált és lejegyzett étkek sorakoznak. A fogások bepillantást engednek a két világháború közötti polgárság háztartásába, ahol a francia konyha hagyományait követve alakították a menüket. Kiderül, hogy ekkoriban mindennapos és magától értetődő volt a halfogyasztás, illetve hogy a velő és a libamáj készítése és befalása sem csak az ünnepekre korlátozódott. Hétköznapinak számított és mindig volt otthon elég parmezán, mandula és szarvasgomba, sonkapuding, mikádószelet vagy akár nyúlszalámi.
